Road to nowhere... part 1

Hát igen, ide is eljutottam… Ha valaki azt mondja nekem olyan 1 évvel ezelőtt, vagy nem is, elég, ha három hónappal ezelőtt, hogy New Orleans-ban a Bourbon Streeten fogok szombat este császkálni, akkor konkrétan körberöhögöm… De úgy éreztem, ha már egyszer itt vagyok, akkor miért ne? Nem mondhatnám, hogy közel van a lakhelyemhez, cserébe viszont van egy másfajta hangulata, amit mindenképpen érdemes megtapasztalni.  De addig még hosszú az út, az odajutás sem volt éppen zökkenőmentes és akkor még diplomatikusan fogalmaztam.

Ugyanis anno, amikor én még 2007-ben rögtön érettségi után kijutottam az Államokba, akkor voltam utoljára Carl-lal és Barbara-val személyes kontaktusban. Ők voltak annak a minket vendégül látó csoportnak a tagjai, akik útközben a keleti parti Pennsylvania-ból, leköltöztek délre, jobban mondva, inkább visszaköltöztek, mert közel akartak lenni az unokájukhoz. Ez annyira sikerült nekik, hogy egy Slidell nevű kisvárosban laknak, most egymástól olyan 150 méteres távolságra, amit még magyar léptékben is közelinek mondanék. Ami meg New Orleans-tól konkrétan, ha egy olyan Budapest Érd távolságra van, akkor körülbelül megtaláltam a megfelelő mértéket. Csak egy nagy hídon kell átmenni. Erre úgy gondoltam, hogy születésnapom alkalmából meglepem magam egy New Orleans-i kiruccanással.

Ehhez felvettem a kapcsolatot onlájn a Carl-ékkal és pofátlanul rákérdeztem, hogy nem tudnánk-e összefutni, ha már országon belül vagyok. Mivel Carl fészbúkon előszeretettel tölti nyugdíjas idejét, ezért gyorsan meg is kaptam a választ, hogy de, igen jó ötlet, hogyan logisztikázzuk le? Mivel ők egy nagyobb utat terveznek ősszel vissza Pennsylvania-ba barátokat látogatni, egy El Paso-i út már nem fér bele idén a nyugdíjas büdzsébe, de ha gondolom, szívesen levezetnek hozzám El Paso-ba. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy akkor, ha a hegy nem megy Mohamedhez, amúgy is Mohamed akart menni a hegyhez, hogy várost is nézzünk, mert El Paso-t, máskor is megnézhetem. Gyerünk repjegyet nézni, mert ha kiszámoljuk, olyan 1100 mérföld van a két város között, és csak egy egész Texas-t meg egy fél Louisiana-t kell miatta átrepülni. Mivel azonban a tervezett utazási időpontja előtt három héttel kezdett el megfogalmazódni bennünk az ötlet, akkor még nem tudtam, hogy a realizálás kicsit költséges lenne, ha repülővel oldanánk meg. Ergo marha drága volt a repjegy, mondom, erre alszom még egy napot, az egy 50 dolláros drágulást eredményezett. Szóval erről a közlekedési módról lemondtam. Zárójel ez egyébként kb. naponta hozott plusz 50 dolcsit, amikor később is ránéztem. Itt nem igazán vannak olyan lókoszt – nem angolos olvasók kedvéért fapados – légitársaságok, amikkel otthon 10 ezer forintból elruccansz Párizsba croissant-t reggelizni, mert úgy hozta úri kedved. Zárójel bezárva.

Másik opció lett volna a vonat, ami olyan alsó hangon 29 óra alatt el is juttatott volna A-ból B-be. Hát ezt az opciót is elvetettük, mert a költségfaktor sem volt éppen optimális. Maradt a kocsi. És igen, Endi elhatározta, hogy ebben az itt töltött 3 hétben szerzett annyi vezetési tapasztalatot, hogy nekivág egy guglimepsz által alsó hangon 16 órásnak kalkulált vezetésnek a kis Versa-val -akit mellesleg a közeli kapcsolat miatt elneveztem Vicának. Mert a Vica Versa szerintem adja. És most már látom, hogy egyesek fogják a fejüket... - mert miért ne? 

És tényleg miért is ne? Mert az időintervallum, amire ezt a kis kiruccanást terveztem, pont egy 4 napos hosszú hétvégére esik, ahol a kedd egy mexikói nemzeti ünnep, ezért a hétfőt elkommunizáltam szabadságnak, amit a főnököm engedélyezett is, és ha pénteken időben indulok, akkor simán megoldható a dolog. Méghozzá úgy, hogy vissza is érjek kedd estére.

Hát belevágtam a szervezésbe, ugyanis az itteni benzinárakkal kalkulálva, meg számolva azzal, hogy Vica nem zabál sokat, még mindig a kocsival leruccanunk New Orleans-ba vitte el a pálmát. Bár időben nem volt annyira előnyös a megoldás, de mivel nem volt más, ezért azzal játszunk, ami van. Ennek nekiindulva, megkérdeztem Renit, van-e kedve elkísérni, ha rákérdezek Carl-éknál, hogy jöhet-e plusz egy ember. Nem kellett sokat gondolkoznia, és még két levélváltás után jött a válasz, hogy persze hogy jöhet a plusz egy fő. Mégis jobb ketten megosztva vezetni, mint egyedül a szumma 16 órát. Szóval, uccu neki. Sosem voltam normális, nem most fogom elkezdeni. Ez volt az a "kis" szakasz, innen nem is tűnik vészesnek.

Egy – kivételesen nem napfényes, hanem kicsit borús – péntek délután korábban leléptünk az ámerikai oldalon a munkából, így nem kellett bajlódni a határon történő átkeléssel és idővesztéssel és egy gyors első tankolás után irány az I10, amit már annyira ismerünk, hiszen minden nap azon járunk dolgozni.

Na és itt is jól jött, hogy nem egyedül vágtam neki, legalább volt társaság, nem aludtam el a kormánynál, és ha már szóltam, hogy váltsunk, akkor váltottunk. De maga az Austin-ig tartó út sem volt eseménytelen. Ugyanis amúgy is meg akartam állni San Antonio-ban éjszakára, mert ad 1 kocsiban aludni, na ahhoz már öreg vagyok, ad 2, nem egyhuzamban gondoltam 16 órát vezetni. Erre Reni szól még a tervezési fázisban, hogy akkor miért nem megyünk Austin-on keresztül, mert neki ott vannak ismerősei, aludhatnánk náluk. Mondom, tiszta haszon, akkor lókoszt megoldásban megyünk, mert megspóroljuk a motelköltséget. Pár nap múlva jött a válasz, hogy ámen, otthon lesznek az oda és visszaúton is, és sok szeretettel várnak minket. Ez a kis utazás még péntek este végéig volt betervezve, ami az út kb. fele, de még így is egy hangyányival a nagyobbik fele, olyan 570 mérföld. Ezt guglimepsz szerint kb. 8 és fél óra alatt meg lehet tenni, na mármost ebből 6-ot én abszolváltam, természetesen megállásokkal. Legalább elmondhatom, hogy ezt is megcsináltam J

Az első dolog, ami feltűnt a vezetéssel kapcsolatban, hogy az út meglehetősen, hogy is fogalmazzak diplomatikusan, egyenes… Főleg Texasban. Az I10-esen mentünk keletnek jó sok ideig, ami alatt elég sok minden történt. Kezdetnek ott volt mondjuk a vihar, amit sikeresen átszeltünk. Ez azért volt mondjuk érdekes, mert errefelé nem szokott dézsából szakadni az eső, vagy ha igen, egy aprócska folton, 3 percig. Aztán eláll, kisüt a nap és visszajön a szárazság. Na mi pont kifogtunk egy olyan nagy foltot, ami sikeresen fél órán keresztül tartott és elhihetitek, nem vezettem éppen lassan. Erről kb. egy ilyen képpel tudok szolgálni.

A látótávolság mondhatni igen kicsi, de hát ezt a lapot osztották. Miután sikeresen kiverekedtük magunkat a viharból, megint ismerős terepre tévedtünk, értsd kisütött a nap és csak a nagy egyenes út volt előttünk, szóval megengedtem magamnak, hogy a nagy semmire való tekintettel gyorsan menjek. Ez olyan 100 körül volt, mérföld per órában. ami úgy alsó hangon 160-at jelent kilométer per órában. Ha már lúd legyen kövér alapon, kipróbáltam, otthon amúgy sem sokat vezetek, itt meg tényleg olyan távolságok vannak, hogy érdemes gyorsabban vezetni. Na de ha ennyivel megy az ember lánya, akkor törvényszerűen Vica is többet fogyaszt a kelleténél. És most itt kedves Csabi barátomat idézném:"ha felidézed az USA-s horrorfilmeket, amiben eltűnik a térerő, nos ez nem áll messze a valóságtól". Igen voltunk a semmi közepén, ahol se kép se hang és ami még fontosabb se benzinkút és Vica is akkor kezdett el villogni, hogy ő bizony lassan kiürül. Ezek a modern kocsik meg már azt is kivillogják, hogy még hány mérföldig jó a nafta, ami benne van. Hát egyszerre de marhagyorsan lelassítunk, mert 15-öt írt ki, villogva, folyamatosan csökkenve, és hát a legközelebbi ember lakta helyért imádkoztunk. Ugyanis ilyen helyes kis táblákon ki van rakva, hogy Exit X és amit most nagyon kerestünk, na az a GAS volt. Különben nagy gázban leszünk. Tudom, ez is fárasztó.

És egyébként még belegondoltunk, hogy akkor ennyit le kéne sétálni, mert közben kiderült, hogy a következő emberlakta település, ahol van benzin, na az kb. ugyanennyire van tőlünk. Hát nem kis kő esett le a szívünkről, amikor szépen megvolt a tábla, le is fordultunk, és a következő kanyarban jön a kisebb tábla, hogy Chevron 2, azaz egy Chevron kút leledzik balra, 2 mérföldre, akkor már nagyon a végét jártuk és alapból nem szokásunk ilyen kútra járni, mert hát drága, de úgy érzem ott elértük azt a bizonyos határt, amikor azt mondod, hogy nem tökmindegy? Begurultunk a kúthoz és ott készült a következő lesifotó.

Nagyon porzik a tank...

Egyébként volt már róla szó, hogy itt olyan előrefizetős megoldás is van, amit aztán szépen belecsorgatsz, jelen esetben a Vicába. Itt akkor nem spóroltunk, tutira belemegy 45 dolcsi, hiszen majdnem üres a tank, hát vagy félrecsinálták a mutatót, hogy inkább kevesebbet mutasson, mint ami a tény, hogy ne ragadj ott a préri közepén térerő és benzin nélkül, vagy akkor még nem ismertük ki Vicát és a tankolási egységeket. amire ez a pár nap igazán megtanított minket, hogy melyik pöcöknél kb. hány dollárt kell tankolni, hogy kvázi tele legyünk. Nem szerettük volna ezt még egyszer átélni...

Pár életkép az útról, amikor már nem én vezettem, fényképeztem...

Volt azért még ilyen elvetemült az utakon, mint mi...

Ha útban van a hegy, vágjuk ketté...

Dokumentáció Hogyan készült? style

És akkor azt hihetnénk, hogy ezek után az izgalmak után már semmi nem jöhet. Ugye eddig volt vihar, zuhé, majdnem ott ragadunk a préri közepén életérzés, de nem mindig van lejjebb, vagy ebben az esetben tovább. Ugyanis amikor szerény személyen vezetett, hát nem spórolt a sebességgel, igen ennek volt a következménye a fenti epizód. De ezt ugye nem lakott területen csináltam, persze lakott területen lejjebb vettem a gázt, de hát csak 90-re. Az meg még így is több, mint az a 80, amit megengednek. És akkor egyszer csak a sötétben elkezd villogni mögöttünk egy batár nagy Ford. Igen, rendőrbácsi, kérdezem is Renit, hogy ez akkor most nekünk villog? És ahogy kinézett, igen nekünk. 

Szóval sikeresen megesett az első USA-beli igazoltatás. Bácsi kopog az ajtón, hogy ugye tudja hölgyem, hogy gyorshajtás miatt állítottam meg. Hümmögtem picit, kérte a jogsimat, odaadtam a magyart meg a nemzetközit, mert az elméletben ugye elfogadott mindenhol, kicsit meg is illetődött a bácsi, lévén ilyet még nem nagyon láthatott. Ezért rögtön kért is egy hivatalos személyazonosító okmányt. Valami hatodik érzékkel kitaláltam, hogy a magyar személyimmel nem fog megelégedni, ezért az orra alá toltam az útlevelemet. Ja meg kérdezte, hogy akkor a bérelt kocsinak hol van a szerződése. Én meg nagy bátran mondtam, hogy hát otthon. Zárójel, életemben nem volt még bérelt kocsi a hátsó felem alatt, ezek után megtudtam, hogy a szerződést a bérelt kocsiban kell tartani - most már ott van... Zárójel bezárva.

Elviszi a két jogsimat, az útlevelemet, mi meg akkor kalkulálunk Renivel, hogy mekkora büdzséemelkedést fog nekünk jelenteni ez a pöpp gyorshajtás. Bácsi visszajön, kezében az útlevél, közli, hogy lejárt az útlevelem, hogy tudom-e. Nem akartam neki mondani, hogy legyen olyan kedves megtörölni a szemüvegét, de az 10 évre érvényes, tavaly csináltattam. Helyette udvariasan rávilágítottam az előző mondatban leírt tényre. Jé tényleg, volt a reakció, igaz, csak a vízumom járt le. Hasonlóképpen reagáltam volna, ha nem tartom magam, de aztán itt is mondtam, hogy kérem Biztos Úr, az nem lehet, 10 évre kaptam vízumot. Ja tényleg, ez 2024-ig jó, ahogy kinéz csak a hónapig és a napi jutott el a böngészésben. Visszaadja a dolgokat, és...

Mi meg Renivel ülünk a kocsiban, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy küldik a csekket? Vagy mi van? Azért nem mertem rákérdezni, hogy akkor most mi fog történni, mert pont előtte nap volt egy eszmecsere ebéd közben, hogy ha itt egy ilyen kérdést felteszel az amerikai oldalon, konkrétan arra gondolnak, hogy korrumpálni akarod őket. Mexikói oldalon ezt a kérdés már inkább várják, mert ott kicsit más erkölcsi felfogásban működik a yard. Inkább bölcsen hallgattam, és hogy mi lett a vége, na az majd egy következő posztban kerül leírásra...

Endi mos...

Tudom, most sokan megmosolyogják a címet, hogy ez akkor most a beetetés-e, vagy merre van a kandikamera. Közlöm, hogy tényleg megér egy misét, vagy ha azt nem is, egy rövidke posztot tutira.

Mert az otthoni mosógépek és az itteniek között ég és föld a különbség, jelezném első rögös tapasztalás után az előbbiek javára. 

Az egész ugye úgy kezdődött, hogy már lakásfeltérképezéskor látszott, hogy van mosókonyha, bizony, külön helység a mosógépnek és a – üljetek le – a szárítógépnek. Mert itt nem divat a kirakom az erkélyre a törölközőt száradni, vagy van szárítóm, ami az otthoni hagyományos értelemben vett „kiteregetem rá a dolgokat” eszköz, ami mindenhol van, még nekem is volt a koliszobában. Itt inkább ahelyett, hogy kiraknák a jó kis sivatagi száraz levegőre száradni a ruhákat, külön gépet működtetnek. De ehhez én kevés vagyok...

De hosszú még az út odáig, amíg száradhatnak a ruhák. Mert elsőre ugye szétválogatom, hogy mit szeretnék mosni – jelzem, ez már megy, még anno egyetem elején megtanultam, mert nem jártam már haza minden hétvégén, ahol Anya megcsinálta az ilyen dolgokat. Szóval sötétet sötéttel, fehéret fehérrel. Ez lenne a két gép... Amiből is a jobb oldali a mosógép.

Na de itt jött a neheze, kinyitom a mosógépet, ez a kép fogad.

Tiszta haszon egy részről, hogy van rajta használati utasítás, hogy az egyedülálló férfiemberek (meg én) is tudják használni, na de kérem, ezek Ámerikában nőttek fel, csak látták Anyukától, hogy hogyan tölti fel a mosógépet mosószerrel? Nekem max az emlékeim lehettek a Reszkessetek betörők 1-ből, amikor a kissrác egyedül mos. Mert, hogy alapjáraton kellene bele mosószer, meg öblítő, ez a nagyon bézik. De hogy az otthoni gépekben, pl, amivel akár a koliban, akár a Ritánál kellett mosni, mindegyikben megvan a helye mindegyiknek. Itt a bal lenti sarokban sikerült egy lyukat találnom, amire egyébként csak annyi van írva, hogy ’liquid bleech only’- nem angolosok kedvéért, csak folyékony fehérítő. Ez ugye nálam a nem megfelelő megnevezés miatt nem fedi az öblítőt, ergo azt oda nem öntöttem bele. Addig még csak eljutottam, hogy a ruha hova kerül…, meg aztán jött az isteni szikra, hát a jobb felső sarokban van ennek egy sorozatszáma, ami azért nem haszontalan ilyen esetekben.

Endi fogja google-et, aki sok esetben nagyon sokat tud segíteni, ha megfelelően használják. Beírja a sorozatszámot és máris köpi ki az elvtárs a használati utasításokat. Ott már csak azt a részt kell megkeresni, hogy mit hova öntünk. Meg is van, kiderült, hogy a mosószer egyenesen a dobba megy. Ámen, fél siker. De mire rájöttem, hogy az öblítő hova megy, google mellett még egy másik segédeszközt is igénybe kellett venni, ami a youtube. Pár kísérlet után kiderült, hogy vannak olyan elvetemült háziurak, akik ezt videóra veszik, amiből ugye én csak profitálni tudok J.

Szóval megvan az oszlop a dob közepén, abba öntik bele az öblítőt. Igen ám, de a képen is látszik, ez volt az alapbeállítás, hogy oda nem tudok semmit sem beleönteni. De használati utasítás is közölte, hogy le lehet csavarni. Próbálgattam, jó régen nem lehetett használva, mert sokadjára sikerült leapplikálni a tetejét. A belseje tök poros volt. Tényleg régen nem használták. De ide csak nem önthetek bele öblítőt, na nem azért mert poros, hanem mert, ha azt teletöltöm, akkor egy egész üveggel belerakhatnék egy szem mosás erejéig. Plusz az utasítás érelmében: töltse meg annyira, amennyit a csomagolás javasol, majd engedje fel vízzel, de ne töltsön közvetlenül a tartóba vizet? És nem én fordítottam félre, de a két mondatrész enyhén nem koherens. Hogyan töltsem fel vízzel, ha közvetlenül nem lehet bele vizet önteni. Ezen a problémán gyorsan túltettem magam, amint kiderült, hogy a kis kupak, amit leszedtem a tetejéről, na az bizony megfordítható és pont belefér az oszlopnak a tetejébe. Na a sokadik youtube videó után kiderült, hogy végülis ebbe megy az öblítő. Felhígítva vízzel, hogy a tetejéig érjen. De a használati utasítás azért azt is a felhasználó lelkére köti, hogy ne töltse túl. Ez tipikusan a „ne rakd a macskát a mikróba, mert nem tesz neki jót” tökéletes esete.

És akkor eljött a vár várt pillanat. Bekapcsoltam a gépet. És amikor elindult, jöttem rá, hogy mi a fenének az amerikaiaknak külön mosókonyha. Mert olyan baromi hangosan mos, hogy egyszerűen nem lehet meglenni  a gép közelében csukott ajtón keresztül sem. Az otthoniak csak akkor kicsit hangosabbak, ha centrifugálnak, de ez akkor még hangosabb.

Mivel úgy döntöttem, hogy bojkottálom a szárítógép használatát, ad 1, mert megszárad magától is az erkélyen, ahova odasüt a nap, ad 2 mert zöldek vagyunk, ad 3 mert állítólag összemennek tőle a ruhák. Na ez utóbbira nem lesz szükségem, tökéletesen jók a ruháim úgy, ahogy jelenleg vannak.

Első kipakoláskor érzékeltem, hogy a barátságunk ezzel a géppel nem a nulláról, hanem a -5-ről indul. Lévén már a beüzemelése is egy órát vett igénybe. Utána pedig az egyik sima fekete topomat úgy elszakította a varrásánál, hogy csak lestem. De mivel van nálam egy rahedli ruha, nagy valószínűséggel ezt a szeánszot kéthetente egyszer kell eljátszani egy fehér és egy fekete körrel.

Szóval kalandos történetem a mosógéppel ezennel lezárult, megint tanultam valamit. És mivel a gép maga General Electric márkájú, úgy érzem, a következő képet is megosztom. Villanykörtét voltam vásárolni a Walmart-ban, ami a helyi tesco-nak felel meg. Leemelek egy dobozzal a polcról, ez olyan ár-érték arányosnak tűnik, illik a foglalatba, mert mint technikai zseni, vittem magammal a kiégett izzót. Azért ez kicsit melengette a szívemet J

Egy kis gasztronómia part 1

Tudjátok, mennyire bélpoklos vagyok, eléggé. Hát ez azzal a ténnyel sem változott, hogy átkerültem a tengerentúlra. Továbbra is szeretek enni, mégpedig jó sokat – na a mennyiséggel itt nem lesz gond – és jót – az már más tészta.

Mellesleg pont kaja előtt írom, látszik is a szóhasználaton J

Az amerikai kajáról mindenkinek elsőre a mekdönci ugrik be, valljuk be, joggal, hiszen olyan marketingkampánya van az öreg Ronald Mc’Donald-nak, hogy csak az nem tudja, hogyan néz ki egy Big Mac, aki a Holdon nőtt fel. Először azt akartam írni, hogy csak az nem tudja, mi van benne, aki a Holdon nőtt fel, de átgondolva a mondatot, mi sem lehetünk biztosak benne, hogy mit tartalmaz…

Itt még nem voltam mekdönciben. Nem is tervezem, hogy megyek, csak ha nagyon rá fogok fanyalodni, lévén itt a határ közelében annyi a mexikói étterem és kajálda, hogy keresve sem lehetne többet találni. De először szeretnék némi figyelmet szentelni az amerikai oldal egyik jeles képviselőjének, amit gasztronómia hiányának ellenére is jól eltalált az amerikai nép.

Honnan máshonnan származna ez a dolog, mint Kelet-Európából, hiszen egész Amerika Európából származik a potom 500 éves fennállása óta. Ez a dolog pedig a bagel. (ejtsd: bégel) Források szerint a 17. században készítettek először ilyet az Óhazában, amit aztán zsidó bevándorlók hoztak be a 19. század végén Kanadába és az USA-ba, ahol annyira mindennapossá vált a fogyasztása, hogy az 1970-es évektől külön láncok foglalkoznak a sütéssel és a terjesztéssel.

Így kell elképzelni egy bagel-t. (kép) Plusz a másik, ami kvázi zsemleként használja a céleszközt.

Ez már a felturbózott verzió, mert alapjáraton kismillió fajtát lehet venni. Úgy tudnám leírni, hogy olyan az íze, mint a régi békebeli briósoknak és zsemléknek, amikor még nem vizezték fel azokat. Ez az egyetlen, amelynél érzem a plank – vagyis sima – bagel-nél, hogy nyoma sincsen benne a mesterséges édesítőszernek. Mert itt minden kenyérnek megvan a maga bigmekszendvicsféle kenyér utóíze… szörnyű. Ennek viszont nincs, éppen ezért sikeresen találtam egy helyet 3 percre tőlem kocsival, ahol minden alkalommal rekvirálhatok pár bagel-t a reggelihez. Főleg mert ugye nem csak egyféle ízben van, hanem Gombóc Artúr megfogalmazásában: van chocolate chips-es, áfonyás, szedres, fahéjas cukros, mazsolás – na ezt nem fogom kóstolni -, ami meglepett, van teljes kiőrlésű egy csomó tökmaggal meg napraforgómaggal, van sima fahéjas és még sorolhatnám, de a lényeg a lényeg, lesz mit végigpróbálni J

Csak kis ízelítő...

A hab a tortán, hogy ezt általában, ahogy a fenti képen látszik, úgy szokták felszolgálni, vagy kérheted elvitelre is, hogy jó vastagon megkenik cream cheese-zel, ami a krémsajt magyar megfelelője. Kívülről úgy néz ki, mintha tejszínhab lenne, de az állaga sokkal sűrűbb és olyan lágy sajtos megoldást produkál, amikor frissen sült bagel-lel fogyasztod. Tényleg éhes lettem…

Szóval ezt nagyon jól tudják csinálni J Amihez még szintén értenek, az a mostanság otthon is látható frozen yoghurt dolog. Vagyis olyan fagyiszerű, de joghurtalapú képződmény, amit összeállíthatsz magadnak, rádobsz a tetejére olyan toppingokat, amiket szeretnél és a végén – legalábbis azon a helyen, ahol én voltam – lemérik és az alapján fizetsz… Hát egy kicsit megszaladt a csap, mert itt ugye kapsz egy egyenpapír szerintem levesestányért, és ha kevesebbet kérsz akkor kicsit nyomod meg a csapot, ha többet, akkor meg szép tornyot is építhetsz. A lenti remekműben a következő ízek találhatók: mentás csoki, amolyan After Eight fílingben, mangó, banán, fekete csoki, és ananász. Toppingokból pedig: mini m&m-s, csokiszórás, színes szórás, mini csokis kekszek, friss eper és a tetejéről nem maradhat le a tejszínhab, ami a kikevert megoldás, nem a fújós és a csokiöntet… Ja és így néz ki a hely… van egy olyan érzésem, hogy hozok ide látogatókat J

Amerikai oldalon nem lehet kihagyni a listából a hamburgert sem. Mert azt is sikerült kipróbálni egyik ebéd alkalmával, amikor El Paso-ból kellett dolgoznom, lévén az ottani raktárban nincsen kantin, tehát mindig fogjuk magunkat és elmegyünk valahova kajálni – egy ilyen kajálás volt a Mustang-os epizód is. Na most hamburgerezni sikerült eljutni. Az enyém mediterrán fedőnévre hallgatott, a húsban pesztó volt, meg volt rajta jó sok feta sajt, uborka, saláta meg paradicsom, megspékelve némi fűszerrel, hogy scharf legyen. Hát nem hiába mondta a pincérnő, hogy pillanat, hozza a szalvétákat. Ez mellé jár még a háttérben található kis pléhdobozban - olyanok, mint a régi éthordók még a szociból, csak a formájuk más, megkockáztatom, mint egy katonai csajka – található burgonyachips, amit nem hámoznak meg, cserébe fűszeres, meg olajos, és meg van szórva parmezán sajttal. Újfajta élmény volt, nem mondhatom, hogy éhes maradtam. J

Másik érdekes élmény, amikor péntekre workshopot szerveznek, ami elmarad végül, de elfelejtik lemondani a cateringet az USA oldalon, ezért az megérkezik, és mindenki jóízűen falatozik a salátából, amiben – nem vicc – száraz, vékonyra szeletelt csokis süti van, és eperdressing-gel öntik le, na az azért már valami. Plusz szendvicsek, gyümölcssaláta, jeges tea, kis zacskókban az elmaradhatatlan burgonyachips és desszertnek cookies, ámerikai módra J

Egyik este pedig fogtuk magunkat és elmentünk vacsorázni egy eloise nevű helyre. amikor a Reni átküldte az étteremjavaslatokat, akkor szépen megnéztem a honlapokat, és hát olyan honlapot még nem láttam, ahol a menü fent van, de nem sikerült az étterem címét ráapplikálni a felületre. Ez azért nem kicsit volt furcsa. De mivel Reniék munkába menet minden reggel elmennek mellette, volt pontos címünk. És amiket ott ettünk, azok így néznek ki J

Darabos guacamole-t sem ettem még, nekem az eddig mindig krémes volt...

Ez Federica curry-s tálja volt, megkóstoltuk, annak ellenére, hogy ez csak a közepes erősségű volt, kiköptük a tüdőnket.

Chef's salad, ez volt az én választottam :)

Ügyintézés a nagy vízen túl... part 2

Az amerikai oldalt már kiveséztük pár nappal ezelőtt, most jöjjön a mexikói. Mert ugye hivatalosan oda is kell vízum, hogy beléphessek, de azt nem lehetett otthonról elintézni.

Kezdődött azzal, hogy megkaptam Edgar-tól az egy hétre szóló meghívólevelet, hogy tényleg ott fogok dolgozni, szép Bosch-os fejléces papíron. (csak hogy ámerikás legyen, nem sima A4-es papírra nyomtatnak, hanem kicsit szélesebb, cserébe kicsit hosszában kisebb papírt használnak… nehogy beleférjen a sztenderd otthoni bugyiba) Ezt hálistennek nem sikerült elrontania, ugyanis azt, amivel az amerikai követségre mentem otthon, sikerült úgy félreírnia, hogy egy mondatban voltam Ms. Endredy és Mr. Andorvan. Szóval levontam a következtetést, egy template-et nem sikerült rendesen kitölteni...  Nem volt bizalomgerjesztő akkor na...

Az első utam egyébként az első vasárnapon vezetett át a határon, ugyanis Reni megkérdezte, nincs-e kedvem csatlakozni, megy Juarez-be várost nézni. Az egyik gyakornokkal ugyanis nagyon jó barátok lettek és szoktak különböző programokat csinálni. Mondtam, miért ne, ráérni, ráérek. Előtte viszont ki kellett nyomtatni ezt a meghívólevelet vasárnap kora délután, mert nem gondolom, hogy elfogadták volna, ha pendrájvon viszem be… Ez is egy külön sztori, hiszen minden nélkül, értem ezalatt azt, hogy helyismeret nélkül, elég nehéz lesz vasárnap kora délután nyomtatót találni. Aztán Endike fogta magát és megkérdezett egy kószáló lakót a környékről. Aki azt válaszolta, hogy persze, ráfordulsz innen a Mesa-ra és egészen elvezetsz az Executive-ig, közel van. Na, itt szembesültem megint a közel van fogalmával, utólag google maps-en megnézve ez kb. 3 mérföld, ami barátok közt is 5 km körül van. Kocsival tényleg 5 perc. De sikerült kinyomtatni a cuccot és ez a lényeg J

Reni felszedett a kis zöld mazdájukkal, amit mint gyakornoki kocsi kaptak, és irány a határ. Ezt ilyenkor úgy csináljuk, hogy az USA oldalon egy templomnál hagyjuk a kocsit, mert lehet, hogy harapnának az amerikai rendszámra a túloldalon. Aztán átsétálunk a határon, ahol már vár minket Yvonne, aki kísér minket várost nézni, enni ésatöbbi J. De ehhez először meg kell jelenni a hatóságnál, hogy regisztrálják, hogy beléptél Mehikóba. Kitöltesz egy ideiglenes 1 hétre feljogosító nyomtatványt, el kell mondani, hogy egy hétig maradsz, különben nem fog semmit sem kiadni, amit azután be is pecsétel az útleveledbe, és közli, hogy ezt egy héten belül legkésőbb le kell adni, mert érvénytelen lesz. Elveszi az ajánlólevelet – szerintem el sem olvasta, csak látta a fejlécet – és pecsét ide, kész, mehet. Már sétálhattam is tovább, várva Renivel Yvonne-t, hogy felvegyen minket és menjünk a múzeumba. az már egy másik sztori, ezért maradnék az ügyintézésnél.

Képek az első határátkelésről...

Börtönfíling

Ez bizony a Rio Grande - annyira nem is nagy...

Ez az ideiglenes vízum ugye nem fog segíteni nekem, hogy nap mint nap átjussak Mehikóba, nem ártana egy kis hosszabb távú megoldás. Ehhez szépen lefoglalták az időpontot a HR-en a követségre El Paso-ba, ahol ott lesz velem Jézus is, hogy segítsen. Még mielőtt kitérnétek a hitetekből, hogy megtértem egy kő katolikus országban, nem történt ilyesmi, Jesus – ejtsd hészusz – az ügyvéd, aki a gyárnak intézi az ilyen érdekeltségű ügyeit. Egy napfényes – milyen más – csütörtök reggel megérkezem a tetthelyre, leparkolok, belváros révén parkolójegyet fizetek és besétálok a mexikói konzulátusra. Ha nem lett volna meg a pontos cím, nem tudtam volna, hogy ott van, annyira nem reklámozzák magukat. Odaértünk, szép és jó volt, beadtam a fényképet, aláírtam, amit kellett és közölték, hogy délután 1 és 2 között jöhetek az útlevelemért, addigra belerakják az 1 belépésre jogosító mexikói vízumot. Ami egyébként egy egész oldalt elfoglal.

Feltűnhetett, hogy egy belépésre jogosít, ezzel sem lettem jobban kisegítve, hiszen át kell járni a határon, bár mondjuk az USA-ból kifelé a kutya nem nézi, hogy kimegyek és bemegyek Mexikóba.  A visszafelé már más a tészta. Ott, ha a gyerekkorban eltűnt kutyám szőrének a pontos száma nem érdekli őket, akkor semmi sem. Szóval egy szem belépés, és ezt a belépést jól fel kell használni, mert ezt a doksit elektronikusan feltöltik a kormányzati rendszerbe, amihez a határon is van hozzáférés. A poén ebben az, hogy ha beszkennelik a határon a vízumot és még nincsen fent a rendszerben, akkor nem léphetsz be az országba, hanem várhatsz vagy 3-4 órát a váróteremben, hogy esetleg felkerüljön az anyagod a gépbe. Ez egy péntek reggel volt, mégpedig azon a péntek reggelen, amikor az amerikai oldalon hosszú hétvége van, mert a munkát ünneplik Labor Day néven, ez náluk mindig szeptember első hétfője. (ez a tuti meghatározás, így biztosan hosszú hétvége, nem úgy mint május 1., ami valamikor szerda és pápá hosszú hétvége.)

Ami ugye azért necces, mert diplomáciai körökben, amikor konzulátoson dolgozol, akkor mindkét állam ünnepeit figyelembe veszik és az minden ott dolgozónak munkaszüneti nap. Tehát ott voltunk péntek reggel, inkább ne szkenneljék be, menjünk biztosra. Hétfő kiesett, mert nem dolgoznak a konzulátuson, tuti, hogy aznap nem lesz feltöltve, kedden Alexandra, az ügyvéd segédje nem ért rá, mert Martin-nal kellett a konzulátusra mennie, ergo maradt a szerda. Szóval péntek és ha a hétvégét nem számoljuk hétfő, kedd, összvissz 3 napot nem lehettem legálisan Mexikóban, ezt a kitiltós periódust mindenki átéli. De szerdán elintéztük, amit el kellett, most egy A4-es papír a backup-om arról, hogy készül a kis zöld kártyám , ami a hosszú távú vízumom. 

Mellesleg, ha nagyon akart volna kekeckedni a mexikói elvtárs vissza is dobhatta volna az egész paksamétát, mert kiderült, hogy abba a rubrikába, amibe az útlevelem lejárati idejét kellett volna felvésni, sikeresen az USA vízumom lejárati idejét vésték be... De picire nem adunk... :)

Ebben egyébként csak az a szép, ha még az egyszeri belépésre feljogosító vízumot meg is kapod mondjuk csütörtökön, csak délután 1 és 2 között tudsz menni érte, és ahol meg ezt be kell mutatni a határon, na az az iroda csak 1-ig van nyitva. Esélytelen 1 nap alatt elintézni a dolgot... éljen a bürokrácia. 

Ügyintézés a nagy vízen túl... part 1

Úgy érzem, ez is megér egy külön szösszenetet, mert tényleg fényévekre van az otthonitól, akár a mexikói akár az amerikai megoldásról van szó, persze nem mindegy milyen irányba…

Kezdjük, mondjuk az amerikaival...

Elmesélném, hogy milyen volt telefont venni. Mert ugye megérkezésemkor tapasztaltam, hogy egyik kicsi oldszkúl, „van rajta normális gomb” készülékem sem működik az Egyesült Államok felségterületén, hogy amerikásan fogalmazzam meg, on American soil. Plusz miután eldöntöttem magamban, hogy nem fog kelleni a Chevy, cserébe viszont kelleni fog egy GPS, ami ugye egyszeri befektetés, ergo lesüllyedtem arra a szintre, hogy vettem egy okostelefont, csak az út odáig volt meglehetősen hosszú. J Rendes ember lettem.(Radnai, 2014) – mert Rita közölte, amikor megismerte Zolit, hogy ez olyan rendes gyereknek tűnik, akinek van okostelefonja – mentünk koncertre és nem voltak meg a kinyomtatott jegyek, Rita javasolta tehát, hogy mutassuk meg okostelón… Zoli sem az okostelefonos fajta… Zárójel bezárva.

Mert ugye szeretek szépen utánanézni a dolgoknak, lévén a nehezen megkeresett fizetésem egy jelentős része fog elmenni egy ilyen kütyüre, akkor az legyen olyan is, amilyet mindenhol lehet használni. Mert ugye az otthoni GSM hálózat nem éppen kompatibilis az itteni CDMA-val – halljátok, milyen profi lettem?

Első utam a Best Buy-ba vezetett - ez amolyan helyi elektronikai üzletlánc -, Alicia Sanchez kíséretében, mert mégiscsak egy helyit is meg akartam kérdezni telefonügyben, hátha többet tud. Őt „utalták” ki mellém, hogy segítsen az El Paso-i beilleszkedésben, elmentünk bankszámlát intézni, meg körbevezetett a házam környékén, mi merre van, meg adott egy nagy szeretetcsomagot egy csomó papírral, kár a sok erdőért. 

Na de vissza a telefonhoz, bementünk az okoskatelefon részlegre, ott megkérdeztem Eladó 1-et, hogy akkor melyik lenne célszerű, mert ez és ez a helyzet. Közölte, hogy akkor ezt a Verizon-os Samsung Galaxy S3-at ajánlaná. Direkt rákérdeztem, biztos, ami sicher, hogy működik-e Európában? Plusz, ha belerakom az én otthoni tök más SIM kártyámat, akkor is menni fog? Persze hogy menni fog. Ez bíztatónak hangzott, de azért nem ugrottam be elsőre, mert nem két fillér az a telefon. Erre Endike fogja magát és megkérdezi házi szakértőjét szkájpon. Csabi kiokított, nem egyszer sikerült órás szeánszokat szkájpolni az üggyel kapcsolatban, mert ő mégiscsak ilyenekkel foglalkozik. 

Az első ilyen szeánsz után megegyeztünk, hogy akkor ez jónak tűnik, mert van rajta GPS, műkszik a bolygón elméletben mindenhol. A bibi csak annyi volt, hogy verizon-os kártyával kellett volna megvenni, mert előfizetésről ugye nem is gondolkodtam, hat hónapra minek két éves hűségnyilatkozat? Ezt Csabinak elmondtam. Jött a válasz, megvehetem. Hazafelé akkor kellett nekem a biztosíték, hogy Csabi el tudja-e otthon intézni, hogy ki legyen ez itthon üttetve. Azt mondta, hogy van már bejáratott elvtárs a Keletinél, aki ezt megcsinálja, mert a kártyafüggetlen verzió potom 140 dolcsival lett volna drágább az amúgy sem olcsó eredeti telefonhoz képest. Én meg sváb vagyok, na.

Ekkor még egy nyitott dolog volt, felírt nekem pár sávot, meg én inkább úgy mondanám koordinátát, hogy ezt toljam az Eladó x orra alá, hogy mielőtt megveszem, valaki mondja rá az áment, hogy ezeket tényleg tudja, mert a többit a Csabi meghekkeli. Akkor jött a második út, Eladó 2-vel, aki átirányított a Samsung Expert Eladó 3-hoz, aki javára legyen mondva megpróbált választ találni a kérdésemre, de többet ő sem tudott, mint hogy először az okoskatelefonjával, majd a céges tabletjével, végül pedig, mert szakadozott a net a rendes laptopjával, amiben lan kábel volt, keresett rá az adott telefon specifikációjára. Mondanom sem kell, harmadikkal sikerült behozni az oldalt, ami sajnos nem vitt tovább engem, mert odaírta a papírról azt, hogy 2G meg 3G, de a sávokat nem… Ami meg engem nem győz meg egyértelműen, szóval mentem egy harmadik kört. Csabi szkájp, nála vagy éjfél volt, mire ő meghekkelte a netet és megnézte azt a típust, amit szándékoztunk vásárolni – én és a másik énem, akkor már nem voltunk vicces kedvünkben…

És még milyen jó, hogy megtette, ugyanis a kicsit részletesebb weboldalon, amit talált, az is le volt írva, hogy bizony ez az Európában használatos sávokat nem kultiválja. Még jó, hogy biztosra mentünk. A fenti Eladó x-ek egyébként x+1 különböző véleménnyel voltak ugyanarról a telefonról, csak úgy infóként.

És akkor jött Csabinak az isteni szikra. Miért nem megyek be egy T-Mobile-ba, mert az alapjáraton európai cég, még ha Ámerikában van is, tuti, hogy lesz olyan készülékük, ami mindkét kontinensen fogja a jelet. Ekkor szépen netre fel, kártyás telefonokra T-Mobile-nál rákeresni, kb. egy oldalnyi volt belőle, könnyen átláthatóan feltüntetve. Kettőre mondtam azt, hogy ez megfelelne, Csabival tovább folytattuk a szkájp konferenciát, tehát mindenről tudott elsőre – mondjuk az is külön sztori, hogy hogyan sikerült gép elé ráncigálnom, ugyanis hiába mutatott zöldet a neve a mellett a jelzés, hogy onlájn van, nem vette fel. Ergo Endike fogja magát a fészbúkon fent leledző illetékeseket megkérte, hogy esetleg nem tudnának-e egy telefont megejteni, hogy a Herr Sipos felmotiválja magát szkájpra, de meg tudnának J Ezúton is köszönöm Herr Hávelnek és Herr Kovácsnak a közreműködést. Meg persze a Rámának.

Ezt a kettőt Csabi megnézte, plusz talált egy oldalt, ahol ugyanezek a készülékek refurbished változatban vannak meg, ami annyit tesz, hogy egyszer már kibontották őket, de nem voltak használva, újra lettek csomagolva, de emiatt újonnan nem lehet őket eladni, vagy kiállított darabok ésatöbbi. Emiatt olcsóbbak is, mint tök újan, holott ezek is újak. Na de az nem fért a fejünkbe, hogy hogyan lehet a refurbished verzió 200 dolcsi, amikor az újonnan oldalon ugyanaz a fajta 140 dollárért volt eladó. Plusz volt még egy fajta, szintén hasonló árkategóriában, mint a verizon-os, 250 USD körül. Ez a kettő volt opció, ekkor pedig elővettem google elvtársat, és megnéztem, hol van a legközelebbi T-Mobile üzlet. 3 perc kocsival, remek, akkor induljunk.

Leparkol, kocsi becsuk, besasszéz a boltba a kellemes hőségből ugye szépen a légkondis hidegbe, ami megcsap. És még valami más is, mert egy kb. 40 nm-nyi helyen, álldogált a pultoknál x eladó, ahol x kb. 8 és 10 között volt, és egyszerre kórusban mondták, hogy: Welcome at T-Mobile, Hello Ma’am, good afternoon Ma’am, Welcome Ma’am és most hirtelenjében ennyi jutott eszembe. Ja és a frázis, hogy I’ll be right there with you, hogy azonnal ott leszek önnél, és mitadisten, tényleg jött, meghallgatta, hogy mire van szükségem, és átirányított egy eladóhoz, aki direkt ilyen kártyás telefonokkal foglalkozik. Mindezt megérkezésem után 2 percen belül. Ő lehetett a host, aki leosztja a feladatokat. És amikor az ember azt gondolná, hogy ez kivételes eset, a fenéket, aki jött be utánam, az is megkapta ezt a kórust. Ahogy kinéz, ez is a policy része. Mindenesetre ez az otthoni húzzon egy számot és majd esetleg valamikor, ha sorra kerül, foglalkozunk magával hozzáállás tökéletes ellentéte. Itt tényleg Kunde ist König az alapszabály.

Elmondtam Kyle-nak - mert így hívták az eladót, fel volt címkézve az egyenpólója - , hogy mire van szükségem, derék módon meghallgatta, elmondtam az árakat is, hogy hogyan láttam a neten, és hogy ez miért van. Utánanézett, ami nagyon bejött nekem, hogy nem akart rám sózni egy modernebbet, hanem kihozta azt, amit kértem. És még azt is közölte, hogy ez nem 140 dolcsi lesz, hanem maga a telefon csak 99, mert ma  Szóval tiszta haszon, ezt otthon is lehet használni, majd kártyát kell benne cserélni, mert ez már micro sim-es, meg otthon is lesz egy utam a T-Mobile-ba, de a lényeg a lényeg, lett telefonom. Kaptam hozzá kártyát, meg csomagot, amivel lehet használni a GPS-t korlátlanul, egy amolyan korlátlan kártyás megoldást választottam, nehogy az út kellős közepén fogyjon le az egyenleg, én meg ott állok minden nélkül a préri közepén. Otthon ezt meg majd felülvizsgáljuk.

Szóval ezzel a a huszáros vágással én is belecsöppentem az okostelefonosok egyre nagyobb világába, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy elhagytam a gombos telefonosok közösségét. Egy korszak véget ért... de egy spanyol nyelvtanuló applikáció már rajta van, ne csak GPS-re lehessen használni...

A víz és El Paso by night

Úgy érzem, ennek a témának egy külön részt szentelek ezen az oldalon, mert habár a sivatag közepén vagyok, vagy éppen pont ezért, szerves részét képezi a víz az emberek életének, pláne itt az USA-ban. Ha már amúgy is a nagy vízen túlra keveredtem.

Érdekes módon fogom megközelíteni a témát, mert a vizet én is imádom, főleg úszni benne és egy nagy pohár hideg víznél nincsen jobb az itteni hőségben, azért amikor megérkeztem, ért egy kis meglepetés.

Lepakoltam a lakásban, ugye rá egy pillanatra már mentünk is sörözni a Renihez, ergo csak másnap reggel sikerült jobban szemrevételezni a lakóegységet, és ami a témához kapcsolódik, kinyitni a csapot. Mivel tökéletesen felszerelt lakást kaptam, elővettem a nagy vizespoharat a szekrényből – mert ugye Ámerikában minden nagy -, megtöltöttem egy pohár csapvízzel és jól meghúztam, mint reggeli indító. Na ez volt a hiba, nem is kicsi.

Ugyanis első ízlelésre, nem igazán fedte a tényminőség azt a fajta elképzelt ivóvízminőséget, amit magamban leképeztem. Adva némi esélyt a dolognak, jól kiengedtem a csapot, hátha régen laktak előttem itt és nem használták és azért ilyen fura ízű, de másodjára sem sikerült megugrani a lécet. És én tudom, hogy a finom csornai vízhez vagyok szokva, még a pesti víz minősége sem tudta megütni azt a szintet, amit a hazai hoz, de ez mínuszban van. Olyan az íze, mint amibe beleöntöttek volna némi színtelen vegyszert, hogy a gyanútlan fogyasztó csak igya és igya, majd egyszer csak közlik vele, hogy rákos. És nem vagyok egy hipochonder fajta, de estére megfájdult tőle a fejem. Az azért meg nálam már nagy szó. Ergo mivel a lakáshoz járó szeretetcsomagban meg volt adva, hogy kihez kell fordulni – telefonom még mindig nincs státuszban -, ezért ad 1 megírtam az illetékesnek a mélt, ad 2 elnéztem a Clubhouse környékére, hogy nincs-e ott valamilyen kószáló személyzet, akitől az ilyesmit meg lehetne kérdezni. Volt. Ja és hab a tortán, hogy amikor jöttem hazafelé, akkor egy ilyen jelzés jött velem szembe, és akármilyen vak vagyok kontaktlencsében, azért ezt sikerült észrevenni és a megfelelőképpen értelmezni. 

Na most a jobb oldaliról nekem az az eszmefuttatásom lenne, hogy a csapvíz nem iható, mert otthon ezt így jelölik, nem hiába akartam ezért biztosra menni. Az e-mailes kapcsolatom visszajelzett, hogy hát igen, El Paso-ban néha fura lehet a víz íze – amit így fogalmazott meg írásban: may taste a little funny – na most ezt én nem viccesnek nevezném…, de írta is, hogy ez az élvezeti értékét nem befolyásolja, mert ugye számomra nincsen élvezeti értéke.

Megdiskurálva Renivel a dolgot arra jutottam, hogy kénytelen vagyok a csapból ivást felfüggeszteni az itteni időszakra, akármennyire is szeretnék üveget spórolni. Ugyanis Reniék sem tartják fogyasztásra alkalmasnak a nedűt, holott az e-mailes kapcsolatom szépen megnézette a csapot, és azt találták, hogy minden tökéletesen rendben van. Ehelyett amolyan 2,5 USD-ért, ami ha a magasabb árfolyamon számolom, akkor olyan 600 HUF-ért veszek 24 fél literes üveg ásványvizet, ami barátok közt is 12 liter és azt fogyasztom, mert nem szeretnék fél évig fejfájós lenni. Amint ezt eldöntöttem és elkezdtem alkalmazni, fejfájás adios J

Bent a cégnél az amerikai filmekben szokásos ballonos víz a divat, illetve a még modernebb megvalósítás a vízautomata, utoljára hasonlót a VW-nél láttam. De ez csinál jeget is, ha úgy szeretnéd. Még jó, hogy nem kérdezi meg, hogy hány fokosan szeretnéd.

Természetesen a fürdésre, fogmosásra és mosásra történő alkalmazást semmi sem gátolja J

A másik lényeges téma a víz kérdésében a medence. Bár itt vagyunk a sivatag közepén, a jelenlegi enyhe időszakban is vagy 30 fok fölött van a napi átlagos középhőmérséklet, és mivel tudjuk, hogy az amerikaiak tudnak élni, minden ilyen üdülőparadicsomhoz adnak egy medencét J Háttérképnek is ez van beállítva, mert egyszerűen nem lehet betelni vele. A szélén van még egy kis jakuzzi is, amit tovább lehet használni, volt már rá példa, hogy az egész napos ügyintézés után fogtam a kis könyvemet, beültem a meleg vízbe és olvasgattam, amíg bírta a szemem. Azért egy ilyet otthonra is el tudnék képzelni… 

Az viszont picit hiányzik, hogy az uszoda a közelben, na az csak hétfőtől péntekig van nyitva, konkrétan kiírták, hogy nem támogatják a merülést, értsd szerintem tuti kitérnének a hitükből, amikor egy levegővel vígan átúsznám azt a 30 méter hosszúnak nem mondható medencét. Aztán még kitalálják, hogy főpróbán menne a Baywatch. Azt hiszem, a normális medencében történő kinti úszásról itt le kell, hogy mondjak, mert a lakáshoz tartozó inkább pancsolásra elég, arra viszont kifejezetten kellemes, de az én tempómban öt karcsapással végzek egy hosszal… úgy érzem, hazatértemkor kell némi úszásedzés, hogy visszakeveredjek a régi formámba J

Bónuszként néhány extra kép a környékről: El Paso by night:

A kocsikkal nem lehet betelni :)

Nem megmondtam? :)

Nyugágyak, hogy biztos legyen a pihenés...

Poll by night, azért egy jófajta pool party-t el tudnék itt képzelni...

Ugyanis a hely adott hozzá...

Meg a strandröplabda pálya is :)

Endi tankol

Na ez egy külön sztorit megér, mert ha kívülről láttam volna magamat, akkor én is elgondolkoztam volna róla, hogy mesterséges intelligenciára utal-e a barna hajam…

Az első ilyen megoldás akkor volt, amikor a Versa-t kellett tankolni vinni, hogy ugye kapjak helyette egy navis, mint utóbb kiderült Chevy-t. Szépen le is hajtottam annál a megállónál, ahol ki volt írva, hogy gas – jelzem, itt kb. minden lehajtónál ki van írva. És Endike beáll tankolni. Az ám, csak előtte nem ártott volna megnézni, melyik oldalon van a nyitó – huh, micsoda szakszavakat használok - , ahol befolyatjuk a benzint. Mákom volt, pont azon a helyen álltam meg, amelyik a közelebb volt a csőhöz.

Na és itt jön az érdekes része, én ugyanis a Bendegúzhoz és elődeihez vagyok szokva, így hívjuk otthon a kicsi kocsinkat, és hát az nem hiperszuper, na, meg nem is mai kakas. De amíg megy és nem hagy ott az út közepén, addig marad. (mellesleg hagyott már ott az út közepén…, de nem én vagyok a döntéshozó ebben a kérdésben) 

Na, de ez a versa kicsit más kategória, értsd 2014-es, vagyis a kulcson központi zár van, villog, ha bezárják, egy gombnyomással ki lehet nyitni a csomagtartót, meg ilyen és ehhez hasonló extrák. A lényeg a lényeg, nem volt olyan kis pöcök a tanksapkánál, amivel ki lehetett volna nyitni a fedelét. Mert én ugye ahhoz vagyok szokva, az ilyen kis manuális megoldáshoz. Míg körülnéztem, nyomkodtam, hogy hátha kicsit be kell nyomni és kipattan, de hát semmi nem történt. Akkor Endi nagy levegőt vesz. Nézzük meg a kormány körül, alatt, mellett. Hát körülbelül harmadik jól megnézésre – igen, rajtam volt a kontaktlencsém – megtaláltam azt a pici gombot, amin egy benzinkút képe volt, tudjátok, amivel otthon is jelzik, ha az van a közelben. Ami kb. így néz ki, mint fent. Csak fekete fehérben.

Na azt megnyomtam, és láss csodát, szezám tárulj… Legalább ezt sem kell többet keresgélni. Akkor ugye még fogalmam sem volt róla, hogy ez hosszú távú együttműködés lesz J Akkor a következő akadály a benzinautomata volt. Ezt én hívom így, még anno 2007-ben láttam, hogy amerikai barátaink hogyan tankolnak ilyennel. Gyorsan bedugják és kihúzzák a kártyájukat, bepötyögnek rajta valamit, tankolnak, enter és vége. Legalábbis az anyósülésről ennyi jött le. Nagy naivan nekiállok, bedugom a kártyát, gyorsan kihúzom, hogy le tudja olvasni – ja mert minden leolvasó máshogy kéri a kártyát, fentről lefelé, mágnescsíkkal felfelé, jobbról balra, csak hogy egyszerű legyen. Erre kér egy 5 számjegyű ZIP kódot. Na, ezzel kezdődtek a bajok. Ugyanis, akármennyire is menő az én American Express kártyám, csak a nevével van baj, ugyanis ha szigorúan vesszük, nem amerikai, ugyanis a magyar királyi ótépé bocsájtotta ki, amivel ugye az a problematika, hogy magyar. Ergo nem tud hozzácsatolni egy amerikai ZIP kódot, ami az itteni irányítószámnak felel meg. Zárójel – itt városon belül is változnak az irányítószámok, akkorák a távolságok, pl. én a 79912 környékén lakom, de ha El Paso-ban kell dolgozni, mert nincs vízuma az embernek, akkor a 79936-os körzetbe kocsikázok át munkába. Zárójel bezárva.

Tehát nem fogadta el a kártyámat, ha meg már ott vagyok, hogy ezt lehet itt használni, akkor miért is ne. Kedvesen utasított a gép, hogy fáradjak a kasszához. Onnan a géppel már nem tudtam mit kezdeni, szóval átálltam egy másik automatához, bementem a kasszához és előadtam történetemet az ott álló úriembernek. De akkor mondjak egy összeget, amit le szeretnék majd tankolni. De mondom, nem tudom, hogy mennyi az annyi, mert – akkor még – halvány lila segédfogalmam sem volt arról, hogy mekkora ennek a drágának a tankja, meg hogy mennyi kell, hogy megint tele legyen. Pláne az egészet gallonban számolva. Mondta, hogy jó, akkor hagyjam itt a kártyát, meg valami igazolványt, tankoljak meg és jöjjek vissza fizetni. Na mondom, csak nem fogja elkeverni, míg kint ügyetlenkedek a csővel, mert akkor nem leszek jó kedvemben. Miután sikeresen kipattintottam a tanksapkát, lecsavartam a fedőt, megtankoltam – direkt rákérdeztem Alfredo-tól, hogy mit eszik a drága – rendes olmózatlant, ja ezt aláhúzza a Word, ólommenteset, ami itt a 86-osnak felel meg. Gallonja kb. 3,19 és 3,45 USD között mozog, infó jelleggel egy gallon kb. 3,78 liter. Hallom, mindenki agytekervényeinek lázas kalkulálását, igen olcsóbb a benzin, nem kicsit. De ez egy olyan államban, ami két dologról volt számomra híres, mielőtt idejöttem, a Dallasról, mint sorozat és ennélfogva az olajkitermelésrő, nem is csoda. Most már másról is az, de ez megint egy külön sztori.

Visszatérve a benzinárakra, van, hogy látsz az út két oldalán két különböző társasághoz tartozó benzinkutat és teljesen más az ár. Na jó, nem sokkal, de a 3,19 és a 3,25 között is azért van különbség, főleg, ha teletankolod a járgányt.

A lényeg a lényeg, hogy megtankoltam, visszamentem a kártyáimért, és kiperkáltam a benzinrevalót jóféle magyar American Express-szel. Ez aztán az oximoron. Mentem vissza kocsit cserélni, ekkor volt az, hogy nincsen még készen. De a következő tankolás már könnyebben ment, főleg, mert amikor ezt a Versa-t leadtam, Alfredo közölte velem, hogy a kellemetlenség miatt ne törődjek a tank állapotával, akár üres tankkal is visszahozhatom, ezért kedd este mitadisten ráérős időmben kocsikáztam kicsit. „Kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be” (Pál, 2014) stílusban. Tudom, hogy Belga szám, de én először a Zolitól hallottam, így őt hivatkozom le J. Már csak Kowalsky meg a Vega: Aszfalt és fehér csík c. száma hiányzott a boldogságomhoz, de legközelebbre az is meglesz J. Naplemente, hangosan szól a country a rádióból, azért annak volt egy hangulata.

Másnap reggel persze megkaptam az új Chevy-t, de arról döntöttem úgy, hogy nem ártana lecserélni, ha nem akarom a gatyámat is ráfizetni a benzinre. De ugye már akkor is fogyasztottam belőle, lévén elmentem vele dolgozni. Ott is tankolás volt, de ott a hagyományon, mondhatni oldszkúl stílusban, kis pöcök ki, tanksapka le és bele a benzint. Itt annyira nem kellett keresgélni J. Itt már sajnos nem volt meg az előjogom, hogy annyit fogyasszak belőle, amennyit pici szívem szeretne.

A legfrissebb tankolási élményem pedig a következő, lassan megint kifogy a benzin, ami ugye törvényszerű, ha használja az ember a kocsit, találok egy kutat, ahol 3,19 az ár, beállok – már tudom, hogy melyik oldalra J - lényegtelen, hogy amikor ténylegesen tankolni kell, előre kell járnom, mert rosszul mértem fel a távolságot a tanksapka és a vezeték hossza között, de ilyen apróra nem adunk. Előttem a sorban áll egy fazon, vesz egy karton coke zérót, a kasszás közli vele, hogy nem akarja inkább a nagyobbat venni, az 5,50 helyett 6,49 és valamennyivel több van benne. Itt azért megszólalt a vészcsengő, hogy jó lesz vele vigyázni. Állok a sorban, hogy odaadjam a két kártyát – amex és az igazolvány – az emberkének, amikor közli, hogy akkor mennyit szeretnék tölteni, mondom, dunsztom sincs, tele, de nem tudok összeget mondani. Akkor már kicsit keresgéltem a neten, kiderült, hogy a drága tankja, 10,8 gallonos, az alján lötyögött valami a mérő szerint, ezért másodszorra bemondtam neki 30 dolcsit. Megnéz, kinéz a kocsira – munkából jöttem, relatíve csiniben voltam – let’s make it 40!. Azaz legyen inkább 40, mondom let’s make it 30, kelletlenül, de bepötyögte a számot, lehúztam a kártyát és kész. Hiába, nem mindenkire hat a szerintem állítása szerint Don Juan sármja… Végül 30 dolcsi lett az egészből, amivel jól kalkulálva sikeresen teletöltöttem a tankot J. 

A végére pedig néhány szerintem igencsak hasznos jelzés az utakról, amiket otthon is el tudnék képzelni elrettentésül.

Ha építkeznek valahol, ez a roppant ötletes tábla van kint. Angolul annyit tesz, ha szó szerint fordítjuk, hogy hagyjál már békén minket, de találó, mert a break féket is jelent egyszerre. Meggyőző, frappáns és értelmes J

A másik kettő pedig a „ne igyál, ha vezetsz” elvet szeretné kicsit nyomatékosítani, szerintem sikerrel. A lenti jött velem először szembe fényes nappal, amikor még Milad mellett ültem a taxiban. Nem mintha inni akartam volna, ha vezetek, de ezután sem fog megfordulni a fejemben. Nemes egyszerűséggel: Szórakozni mész ma este? Mi is. Igyál. Vezess. Menj a sittre. Kb. így lehetne lefordítani. Ebből az utolsó 3 mondat gyakran látható más kontextusban is, más reklámban, vagyis inkább azt mondanám, hogy társadalmi célú hirdetésben.