Road to nowhere... part 1

Hát igen, ide is eljutottam… Ha valaki azt mondja nekem olyan 1 évvel ezelőtt, vagy nem is, elég, ha három hónappal ezelőtt, hogy New Orleans-ban a Bourbon Streeten fogok szombat este császkálni, akkor konkrétan körberöhögöm… De úgy éreztem, ha már egyszer itt vagyok, akkor miért ne? Nem mondhatnám, hogy közel van a lakhelyemhez, cserébe viszont van egy másfajta hangulata, amit mindenképpen érdemes megtapasztalni.  De addig még hosszú az út, az odajutás sem volt éppen zökkenőmentes és akkor még diplomatikusan fogalmaztam.

Ugyanis anno, amikor én még 2007-ben rögtön érettségi után kijutottam az Államokba, akkor voltam utoljára Carl-lal és Barbara-val személyes kontaktusban. Ők voltak annak a minket vendégül látó csoportnak a tagjai, akik útközben a keleti parti Pennsylvania-ból, leköltöztek délre, jobban mondva, inkább visszaköltöztek, mert közel akartak lenni az unokájukhoz. Ez annyira sikerült nekik, hogy egy Slidell nevű kisvárosban laknak, most egymástól olyan 150 méteres távolságra, amit még magyar léptékben is közelinek mondanék. Ami meg New Orleans-tól konkrétan, ha egy olyan Budapest Érd távolságra van, akkor körülbelül megtaláltam a megfelelő mértéket. Csak egy nagy hídon kell átmenni. Erre úgy gondoltam, hogy születésnapom alkalmából meglepem magam egy New Orleans-i kiruccanással.

Ehhez felvettem a kapcsolatot onlájn a Carl-ékkal és pofátlanul rákérdeztem, hogy nem tudnánk-e összefutni, ha már országon belül vagyok. Mivel Carl fészbúkon előszeretettel tölti nyugdíjas idejét, ezért gyorsan meg is kaptam a választ, hogy de, igen jó ötlet, hogyan logisztikázzuk le? Mivel ők egy nagyobb utat terveznek ősszel vissza Pennsylvania-ba barátokat látogatni, egy El Paso-i út már nem fér bele idén a nyugdíjas büdzsébe, de ha gondolom, szívesen levezetnek hozzám El Paso-ba. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy akkor, ha a hegy nem megy Mohamedhez, amúgy is Mohamed akart menni a hegyhez, hogy várost is nézzünk, mert El Paso-t, máskor is megnézhetem. Gyerünk repjegyet nézni, mert ha kiszámoljuk, olyan 1100 mérföld van a két város között, és csak egy egész Texas-t meg egy fél Louisiana-t kell miatta átrepülni. Mivel azonban a tervezett utazási időpontja előtt három héttel kezdett el megfogalmazódni bennünk az ötlet, akkor még nem tudtam, hogy a realizálás kicsit költséges lenne, ha repülővel oldanánk meg. Ergo marha drága volt a repjegy, mondom, erre alszom még egy napot, az egy 50 dolláros drágulást eredményezett. Szóval erről a közlekedési módról lemondtam. Zárójel ez egyébként kb. naponta hozott plusz 50 dolcsit, amikor később is ránéztem. Itt nem igazán vannak olyan lókoszt – nem angolos olvasók kedvéért fapados – légitársaságok, amikkel otthon 10 ezer forintból elruccansz Párizsba croissant-t reggelizni, mert úgy hozta úri kedved. Zárójel bezárva.

Másik opció lett volna a vonat, ami olyan alsó hangon 29 óra alatt el is juttatott volna A-ból B-be. Hát ezt az opciót is elvetettük, mert a költségfaktor sem volt éppen optimális. Maradt a kocsi. És igen, Endi elhatározta, hogy ebben az itt töltött 3 hétben szerzett annyi vezetési tapasztalatot, hogy nekivág egy guglimepsz által alsó hangon 16 órásnak kalkulált vezetésnek a kis Versa-val -akit mellesleg a közeli kapcsolat miatt elneveztem Vicának. Mert a Vica Versa szerintem adja. És most már látom, hogy egyesek fogják a fejüket... - mert miért ne? 

És tényleg miért is ne? Mert az időintervallum, amire ezt a kis kiruccanást terveztem, pont egy 4 napos hosszú hétvégére esik, ahol a kedd egy mexikói nemzeti ünnep, ezért a hétfőt elkommunizáltam szabadságnak, amit a főnököm engedélyezett is, és ha pénteken időben indulok, akkor simán megoldható a dolog. Méghozzá úgy, hogy vissza is érjek kedd estére.

Hát belevágtam a szervezésbe, ugyanis az itteni benzinárakkal kalkulálva, meg számolva azzal, hogy Vica nem zabál sokat, még mindig a kocsival leruccanunk New Orleans-ba vitte el a pálmát. Bár időben nem volt annyira előnyös a megoldás, de mivel nem volt más, ezért azzal játszunk, ami van. Ennek nekiindulva, megkérdeztem Renit, van-e kedve elkísérni, ha rákérdezek Carl-éknál, hogy jöhet-e plusz egy ember. Nem kellett sokat gondolkoznia, és még két levélváltás után jött a válasz, hogy persze hogy jöhet a plusz egy fő. Mégis jobb ketten megosztva vezetni, mint egyedül a szumma 16 órát. Szóval, uccu neki. Sosem voltam normális, nem most fogom elkezdeni. Ez volt az a "kis" szakasz, innen nem is tűnik vészesnek.

Egy – kivételesen nem napfényes, hanem kicsit borús – péntek délután korábban leléptünk az ámerikai oldalon a munkából, így nem kellett bajlódni a határon történő átkeléssel és idővesztéssel és egy gyors első tankolás után irány az I10, amit már annyira ismerünk, hiszen minden nap azon járunk dolgozni.

Na és itt is jól jött, hogy nem egyedül vágtam neki, legalább volt társaság, nem aludtam el a kormánynál, és ha már szóltam, hogy váltsunk, akkor váltottunk. De maga az Austin-ig tartó út sem volt eseménytelen. Ugyanis amúgy is meg akartam állni San Antonio-ban éjszakára, mert ad 1 kocsiban aludni, na ahhoz már öreg vagyok, ad 2, nem egyhuzamban gondoltam 16 órát vezetni. Erre Reni szól még a tervezési fázisban, hogy akkor miért nem megyünk Austin-on keresztül, mert neki ott vannak ismerősei, aludhatnánk náluk. Mondom, tiszta haszon, akkor lókoszt megoldásban megyünk, mert megspóroljuk a motelköltséget. Pár nap múlva jött a válasz, hogy ámen, otthon lesznek az oda és visszaúton is, és sok szeretettel várnak minket. Ez a kis utazás még péntek este végéig volt betervezve, ami az út kb. fele, de még így is egy hangyányival a nagyobbik fele, olyan 570 mérföld. Ezt guglimepsz szerint kb. 8 és fél óra alatt meg lehet tenni, na mármost ebből 6-ot én abszolváltam, természetesen megállásokkal. Legalább elmondhatom, hogy ezt is megcsináltam J

Az első dolog, ami feltűnt a vezetéssel kapcsolatban, hogy az út meglehetősen, hogy is fogalmazzak diplomatikusan, egyenes… Főleg Texasban. Az I10-esen mentünk keletnek jó sok ideig, ami alatt elég sok minden történt. Kezdetnek ott volt mondjuk a vihar, amit sikeresen átszeltünk. Ez azért volt mondjuk érdekes, mert errefelé nem szokott dézsából szakadni az eső, vagy ha igen, egy aprócska folton, 3 percig. Aztán eláll, kisüt a nap és visszajön a szárazság. Na mi pont kifogtunk egy olyan nagy foltot, ami sikeresen fél órán keresztül tartott és elhihetitek, nem vezettem éppen lassan. Erről kb. egy ilyen képpel tudok szolgálni.

A látótávolság mondhatni igen kicsi, de hát ezt a lapot osztották. Miután sikeresen kiverekedtük magunkat a viharból, megint ismerős terepre tévedtünk, értsd kisütött a nap és csak a nagy egyenes út volt előttünk, szóval megengedtem magamnak, hogy a nagy semmire való tekintettel gyorsan menjek. Ez olyan 100 körül volt, mérföld per órában. ami úgy alsó hangon 160-at jelent kilométer per órában. Ha már lúd legyen kövér alapon, kipróbáltam, otthon amúgy sem sokat vezetek, itt meg tényleg olyan távolságok vannak, hogy érdemes gyorsabban vezetni. Na de ha ennyivel megy az ember lánya, akkor törvényszerűen Vica is többet fogyaszt a kelleténél. És most itt kedves Csabi barátomat idézném:"ha felidézed az USA-s horrorfilmeket, amiben eltűnik a térerő, nos ez nem áll messze a valóságtól". Igen voltunk a semmi közepén, ahol se kép se hang és ami még fontosabb se benzinkút és Vica is akkor kezdett el villogni, hogy ő bizony lassan kiürül. Ezek a modern kocsik meg már azt is kivillogják, hogy még hány mérföldig jó a nafta, ami benne van. Hát egyszerre de marhagyorsan lelassítunk, mert 15-öt írt ki, villogva, folyamatosan csökkenve, és hát a legközelebbi ember lakta helyért imádkoztunk. Ugyanis ilyen helyes kis táblákon ki van rakva, hogy Exit X és amit most nagyon kerestünk, na az a GAS volt. Különben nagy gázban leszünk. Tudom, ez is fárasztó.

És egyébként még belegondoltunk, hogy akkor ennyit le kéne sétálni, mert közben kiderült, hogy a következő emberlakta település, ahol van benzin, na az kb. ugyanennyire van tőlünk. Hát nem kis kő esett le a szívünkről, amikor szépen megvolt a tábla, le is fordultunk, és a következő kanyarban jön a kisebb tábla, hogy Chevron 2, azaz egy Chevron kút leledzik balra, 2 mérföldre, akkor már nagyon a végét jártuk és alapból nem szokásunk ilyen kútra járni, mert hát drága, de úgy érzem ott elértük azt a bizonyos határt, amikor azt mondod, hogy nem tökmindegy? Begurultunk a kúthoz és ott készült a következő lesifotó.

Nagyon porzik a tank...

Egyébként volt már róla szó, hogy itt olyan előrefizetős megoldás is van, amit aztán szépen belecsorgatsz, jelen esetben a Vicába. Itt akkor nem spóroltunk, tutira belemegy 45 dolcsi, hiszen majdnem üres a tank, hát vagy félrecsinálták a mutatót, hogy inkább kevesebbet mutasson, mint ami a tény, hogy ne ragadj ott a préri közepén térerő és benzin nélkül, vagy akkor még nem ismertük ki Vicát és a tankolási egységeket. amire ez a pár nap igazán megtanított minket, hogy melyik pöcöknél kb. hány dollárt kell tankolni, hogy kvázi tele legyünk. Nem szerettük volna ezt még egyszer átélni...

Pár életkép az útról, amikor már nem én vezettem, fényképeztem...

Volt azért még ilyen elvetemült az utakon, mint mi...

Ha útban van a hegy, vágjuk ketté...

Dokumentáció Hogyan készült? style

És akkor azt hihetnénk, hogy ezek után az izgalmak után már semmi nem jöhet. Ugye eddig volt vihar, zuhé, majdnem ott ragadunk a préri közepén életérzés, de nem mindig van lejjebb, vagy ebben az esetben tovább. Ugyanis amikor szerény személyen vezetett, hát nem spórolt a sebességgel, igen ennek volt a következménye a fenti epizód. De ezt ugye nem lakott területen csináltam, persze lakott területen lejjebb vettem a gázt, de hát csak 90-re. Az meg még így is több, mint az a 80, amit megengednek. És akkor egyszer csak a sötétben elkezd villogni mögöttünk egy batár nagy Ford. Igen, rendőrbácsi, kérdezem is Renit, hogy ez akkor most nekünk villog? És ahogy kinézett, igen nekünk. 

Szóval sikeresen megesett az első USA-beli igazoltatás. Bácsi kopog az ajtón, hogy ugye tudja hölgyem, hogy gyorshajtás miatt állítottam meg. Hümmögtem picit, kérte a jogsimat, odaadtam a magyart meg a nemzetközit, mert az elméletben ugye elfogadott mindenhol, kicsit meg is illetődött a bácsi, lévén ilyet még nem nagyon láthatott. Ezért rögtön kért is egy hivatalos személyazonosító okmányt. Valami hatodik érzékkel kitaláltam, hogy a magyar személyimmel nem fog megelégedni, ezért az orra alá toltam az útlevelemet. Ja meg kérdezte, hogy akkor a bérelt kocsinak hol van a szerződése. Én meg nagy bátran mondtam, hogy hát otthon. Zárójel, életemben nem volt még bérelt kocsi a hátsó felem alatt, ezek után megtudtam, hogy a szerződést a bérelt kocsiban kell tartani - most már ott van... Zárójel bezárva.

Elviszi a két jogsimat, az útlevelemet, mi meg akkor kalkulálunk Renivel, hogy mekkora büdzséemelkedést fog nekünk jelenteni ez a pöpp gyorshajtás. Bácsi visszajön, kezében az útlevél, közli, hogy lejárt az útlevelem, hogy tudom-e. Nem akartam neki mondani, hogy legyen olyan kedves megtörölni a szemüvegét, de az 10 évre érvényes, tavaly csináltattam. Helyette udvariasan rávilágítottam az előző mondatban leírt tényre. Jé tényleg, volt a reakció, igaz, csak a vízumom járt le. Hasonlóképpen reagáltam volna, ha nem tartom magam, de aztán itt is mondtam, hogy kérem Biztos Úr, az nem lehet, 10 évre kaptam vízumot. Ja tényleg, ez 2024-ig jó, ahogy kinéz csak a hónapig és a napi jutott el a böngészésben. Visszaadja a dolgokat, és...

Mi meg Renivel ülünk a kocsiban, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy küldik a csekket? Vagy mi van? Azért nem mertem rákérdezni, hogy akkor most mi fog történni, mert pont előtte nap volt egy eszmecsere ebéd közben, hogy ha itt egy ilyen kérdést felteszel az amerikai oldalon, konkrétan arra gondolnak, hogy korrumpálni akarod őket. Mexikói oldalon ezt a kérdés már inkább várják, mert ott kicsit más erkölcsi felfogásban működik a yard. Inkább bölcsen hallgattam, és hogy mi lett a vége, na az majd egy következő posztban kerül leírásra...