2014. december 16., kedd

Minden, ami sport…

Mert sportolni jó. Az idő nagy részében saját magam művelem, mint például úszás, Insanity, most éppen Focus T25, és majd ha ezzel végzek, jön az Insanity: MAX30, de néha kell másfajta sport is, mégpedig az, amit nézel, mert egyszerűen jó a játék.

Most akkor ha már az USA-ba evett a fene, akkor adná magát a lehetőség, hogy akkor amerikai focimeccs. Az az ahol ilyen nagy vállas - jelmezes - emberkék szó szerint harcolnak a labdáért olyan 3-4, ha olyan a helyzet, akkor 5-6 órán keresztül. Hát ez valahogy nem vonzott... 

Még, jó, mert nem ilyenre mentünk. Ezért amikor jött a levlistára a felvetés, hogy menjünk kosárlabdameccsre, akkor a válasz egyszerre az volt, hogy már hogy ne mennénk? Szóval egy kicsit hűvös szombati napon elindultunk a Don Haskins Stadionba, ami az egyetemi sportcsarnok, ahol aznap este az El Paso-i bányászok játszottak az Új Mexikói Állami Egyetem kosárcsapatával. Ezek után csak UTEP Miners és New Mexico State University lesz az álnevük.

Na itt is volt minden, mi szem szájnak ingere. Még mielőtt bementünk volna a bejáraton, Martin-t megkörnyékezte egy úriember, hogy akkor ő most jegyüzér, van jegye? Mert szívesen venne. Mert Martin szervezte az egészet és előre megvette a jegyeket, amit a helyszínen osztott ki az ellenértékért cserébe. Valószínűleg a delikvens ezt értette nem kicsit félre. De ha szigorúan vesszük, akkor arra a pár percre, amíg ez lezajlott, igenis jegyüzér lett, csak mindenféle haszonkulcs nélkül.

Aztán bejutottunk, érdemes volt időben mennie, mert ami az amerikai tinifilmek sporteseményeit illeti, na az a valóságra épül. Amikor néha már úgy érzed, hogy látványosabb a körítés, mint maga az esemény, amire jegyet vettél.



Megérkezéskor mindenkinek a kezébe nyomtak egy A4-eshez nagyon hasonlító papírt, aminek az egyik oldalán egy nagy 3-as volt,  a másikon pedig – mi más – mint a UTEP Miners logó, szurkolni. A 3-as azért, mert aláírták kisbetűvel, ha a Miners 3 pontost dob, akkor mindenki ezt az oldalát lobogtassa. Elfoglaltuk a helyünket, ilyen volt a kilátás.


Itt meg én takarok ki pár nézőt...
Ez a stadion sem kicsi, ha telerakják emberrel, akkor olyan alsó hangon 12 ezret kell belőlük elképzelni egy rakáson. A fenti képeken még kicsit foghíjas a látvány, ez olyan fél órával van kezdés előtt, startra azonban már kicsit kevesebb narancssárgát látni. (leszámítva a mezeket...)

Ez itt már a kezdeti hergelés cheerleader-ekkel, zászlókkal és ordítással...

Ha már cheerleader-ek, akkor a lenti videó a nagyszünetes performansz egy kis szeletét öleli fel. Ugrálások, dobálások, és persze az elmaradhatatlan UTEP Basketball...


Ezt azért írtam így, mert a konferanszié, aki állandóan mesélte, hogy ki mikor milyet dobott, minden egyes mondata végére sikeresen odabiggyesztette azt, hogy UTEP Basketball. Mintha nem tudná az ember, hogy milyen meccsre jött, azért elmondják neki 5 percenként legalább egyszer. 

És Ámerikában természetesen nem maradhat el a kabalaállat, jelen esetben kabalaember sem. Mivel a Miners annyit tesz, hogy bányászok, hát természetesen ezt a motívumot kell valamilyen formában megeleveníteni. Na ezt valahogy így kell elképzelni.



A bányász éppen egy utánpótlás kisgyerekkel tolja a freestyle-t, szintén szünetben, bányász kolléga fején természetesen az kihagyhatatlan cowboy kalap, kezében pedig a csákány. A vállát meg jól kitömték, lehet a Dallas cowboy-októl kértek kölcsönbe némi válltömést.

Mellesleg a figura rendkívül interaktív, csapatbemutatásnál, amikor a srácok befutnak a sorfalnál, a végén ott várja őket egy 1 összeütközésből álló pogo-ra.


A közönség soraiban találtunk rá a bácsira, el akart bújni, de nem sikerült neki...

A meccs mellesleg rendkívül szoros volt, végig az ellenfél vezetett, nem kicsivel, de aztán a vége felé behozták a lemaradást a fiúk, szóval nagyon, de nagyon szorosra sikeredett, ha jól rémlik, akkor 77:76-ra nyertünk. Kicentizték, de biztos, csak a mi kedvünkért...








2014. december 15., hétfő

Üljünk a moziba be...

Hogy miért is? Mert mozizni jó, nagy a kép, ha nem premieridőben mész, akkor nincsen tömeg és mégiscsak közelebb van itt az ember Hollywood-hoz, mint otthon. Ergo muszáj volt legalább egyszer moziba menni. És mivel alapjáraton imádok ilyen helyre járkálni, itt a látogatások száma elég gyorsan meghaladta az egyet.

Otthon a bejáratott mozi a Cinema City Aréna és a Corvin Mozi. Előbbi az IMAX miatt, meg mert az igazi blockbuster-öket olyan nagy IMAX képernyőn kell nézni, hogy jól belerobbanjon az arcodba. Már ahogy Csabi fogalmazna. Minden másra pedig ott van a Corvin. Moziéjszakák, Indiana Jones maratonok és egyéb filmklubos nyalánkságok. Mert régi filmet újra megnézni, nem a tévében, az is adja. Na itt is lehet mindenféle jó kis programot találni, amivel becsalogatják a nagyérdeműt a vetítőterembe.

Na de először is érkezzünk meg és vegyünk jegyet. Az első furcsa dolog akkor tudatosult bennem, amikor megvettem az elsőt, kint van a jegypénztár. Vagyis az ablak mögül a néni/bácsi érdeklődik, hogy akkor mire is adhat jegyet, te megmondod neki, mindezt úgy, hogy bár van tető a fejed felett, de kint állsz a szabadban. Na már most ez a decemberi 17 fokban már azért csípős tud lenni. (És ezt a témát most ejtem, mert még meglincseltek.)


Mielőtt jegyet veszel érdemes megnézni, mit mikor és milyen formában játszanak. Ebből az első kettőt elég rendesen el lehet dönteni, a harmadik már érdekes téma, mert van a sima 2D, az a hagyományos film. Mozivászon, normál méret, Dolby Surround. Van az XD, ami szintén normál mozivászon, de ez az, amiről Federica úgy nyilatkozott, mintha isten beszélne hozzád. Mert annyira, de annyira pöpec a hangminőség, meg nemcsak körülötted vannak a hangszórók, hanem feletted is, ergo minden irányból dől a hang. És van, amikor mindezt megspékelik a 3D-vel, amihez adják a szemüveget is. Az az, amikor úgy belerobban az arcodba, hogy mind a látvány, mind a hang mesteri. Már csak a megfelelő film kell hozzá, mert mondjuk egy sima vígjátékot nem fogsz ilyen minőségben megnézni, mert nem érdemes. De amikor ott van az a film, hogy Exodus: Gods and Kings, na arra már érdemes ilyen jegyet váltani.

Szóval megvan a filmfajta, meg a jegy, megkaptam hozzá a nyugtámat is, és bementem az előtérbe, ahol a büfé felett egy ilyen kreálmány fogadott. Színes, feltűnő és nekem tetszett.


Ez alatt volt a büfé...


Bal oldalt utána bemegyek, kezelik a jegyemet, megtalálom a termet a megfelelő fordulások után az alábbi folyosón... - mellesleg mindkét irányba megy a vörös szőnyeg, a falakon régmúlt idők sztárjai villantják rád 64 fogas vigyorukat. 


Majd nagyban nézem a jegyen, hogy akkor hol ülök, már hogy melyik sor és szék, amikor lassan feldereng, hogy ezt a jegyárusító leányzó meg sem kérdezte. Ergo akármennyire is kerestem, nem sikerült a 2X2 centis jegyen megtalálni ezt az információt. Ami rajta volt, az a filmcím, a besorolás és a terem. Mert mint kiderült, itt bemész a terembe és ráfutásos alapon működik a helyfoglalás, ahol hely van és szimpatikus, oda lecsücsülsz. Természetesen premierfilmeknél enyhe zaj van és sok ember, ott nehéz jó helyet találni, de ez eddig csak egyszer fordult elő. A Hunger Games 3/1-nél. Ott majdnem tele volt egy első ránézésre 400 fős terem.

A többinél elég foghíjas látvány fogad, van miből választani. Közép közép természetesen. Ilyenkor megint csak Csabi tud eszembe jutni, aki, ha nem tud megfelelő helyre jegyet foglalni nekünk, akkor inkább nem is megyünk aznap.

És aztán kezdődik a reklámhadjárat, ahol a trailer-ek előtt mindenről próbálnak meggyőzni. Hogy ez az esemény milyen menő, ha egyben veszed meg az 5 filmklubos vetítésre a belépőt, akkor csak 20 dolcsit kell kiadnod a csomagért, és hasonlók. Ilyenkor általában még ég a villany, majd amikor ez lekapcsolódik, akkor jön a legalább 4 különböző forrásból ugyanazt mondó reklám, hogy kapcsold ki a telefonod.


A másik pedig Madagaszkár pingvinjei, aki már annyira kinőtték magukat, hogy saját filmet is kaptak, amit éppen most játszanak.


És hogy tutira ne felejtsd el, hogy mit kell csinálni a telefonnal...


Szerintem mindegyik zseniálisan beleveri az ámerikai népbe, hogy mit ne csináljon a telefonnal a moziban. De ha választanom kellene, akkor az m&m's vinné el a pálmát.

Ezek után következzék a várva várt... nem a film, még nem a film. Minden mozibajárás legfontosabb része a trailer. Mert itt dől el, hogy mit nézel meg legközelebb. Ez a must have kategória. Megnézni, ámuldozni, akkor legközelebb majd erre jövünk, akkor ez lesz várós, hát ezért nem éri meg kifizetni a mozijegyet és hasonló megjegyzések.

Egyszóval moziba járni jó, itt is. Külön jó, hogy a filmklubok egy része engem is megfogott, mint például idén volt 75 éves az Elfújta a szél. És ennek örömére digitálisan felújított változatban, eredetiben leadták a moziban ezt az Oscar-díjas filmcsodát. Amit mi otthon kiscsaládommal kívülről fújunk magyarul. Itt elsőre fura volt, hogy angolul van, és fejben pedig pörgött a magyar szinkron, mert tényleg idézni tudnék bele szó szerint. 



Szóval ez itt egy elég fontos időtöltés, otthon sem járok keveset moziba, de itt ez valahogyan még inkább előfordul... Ez ebből a temérdek jegyből is látszik alant.




2014. december 13., szombat

Mert mindennek van egy határa…

És ez is talán kicsit becsapós címnek ígérkezik, de nem tudtam ellenállni. Nem lett elegem, nem akadtam ki, cserébe viszont megosztok Veletek pár gondolatot az USA-Mexikó határról, ahol nem kevés meglepetés ért már engem J

Kezdjük azzal, hogy ugye nekem ezt az utat nap, mint nap meg kell tenni. Ami a határon való kilépést illeti, már volt róla szó, hogy ha Mexikóba mész, a kutyát nem érdekli, hogy mit viszel ki. Mondjuk erre is volt már ellenpélda. De csak szépen sorjában.

Ez odaút volt, egyik péntek este, amikor CLP-s összeröffenés volt Juarezben, csak picit álltunk a határon, potom 2 órát :)


A visszaút azért már neccesebb egy normális alkalomnál. Főleg, mert én nem igényelhetek Express Lane-t, vagyis a jogot, hogy használhassam az elsőbbségi sávot. Azt csak saját kocsival lehet, ami a te tulajdonodban van, Vica pedig ugye bérelt. Meg ott elég rendesen átvilágítanak, meginterjúvolnak, hogy te tulajdonképpen akkor ezt miért is szeretnéd. Mert ott nagyon kevés ellenőrzés van, kapsz egy RFID tag-et a kocsidra, amit ha érzékel a szenzor, akkor szezám tárulj és mehetsz. Ez nem kevés pénzbe kerül, de rengeteg időt meg lehet vele spórolni...

De fél évre nem veszünk saját kocsit, szóval nekem más irányból kell az USA-t megközelíteni. Először is meg kell választani a megfelelő hidat, ahol visszamész az USA-ba. 3 híd áll rendelkezésre, ebből kettő fizetős, és pont ezért gondolná az ember, hogy ott majd nem lesz akkora a sor, csak az egyenletbe bele kell venni a karácsonyi előkészületeket, amikor is minden mexikói átjár shoppingolni El Paso-ba, mert ott jobb minőségű dolgokat tud magának vásárolni. Ergo adventi időszakban édesmindegy mikor mész, nagy valószínűséggel mindenhol állni fog a sor.

Mondjuk így. Ez nem saját kép...



Ahol pedig áll a sor, ott a szorgos mexikóiak szépen mennek dolgozni. Kétfajta határon dolgozó egyenruhát nem viselő embert lehet megkülönböztetni.

Az egyik, amelyik literes kólásüveggel, ronggyal illetve műanyag ablakmosó pálcikával járkál, kólásüvegben szappanos víz, a teteje ki van lyukasztva, amiből kérdezés nélkül spricceli a vizet az ablakodra és csinálja a tisztogatást. És ezért mondjuk, ha van apród, akkor adsz neki egy dollárt. Ebből is két fajta van, van a fenti, és van az, aki előre integet, hogy kérsz-e a szolgáltatásból. Ha nem kérsz, elfogadják, megy a következő potenciális klienshez. Ha a még feljebb lévővel találod szembe magad és hiába mondod neki, hogy „No, gracias” egyszer, nem érti meg, kétszer, mutogat a kezével, hogy csak kicsit – már csak kicsi pénzt kér érte, harmadszor, na harmadjára azért már megértik. Ha elkezdte a kérésed ellenére lemosni az ablakot, akkor már befejezi, és nem kér érte pénzt.

A másik fajta munkatárs, aki árul valamit, ami nem szolgáltatás. Róluk csüngenek az árucikkek, ebből is két fajta van, a food és a non-food. A kajás általában ilyen rágcsálnivalókat, vizet, melegebb időszakban hűtőtáskából jégkrémet kínál. A nem kajás pedig különféle tárgyakat, kocsira kívülről akasztható plüssfigurától, Da Vinci Az utolsó vacsora repróján át, a legújabb csillámos Jégvarázs képig tart a szemed elé, hogy megpróbálja rád tukmálni. Na ők legalább az első No, gracias-ra megértik, hogy nem szeretnél ilyet és odébb állnak, más kuncsaftok felé.

Szóval a napi határos időtöltésem egy része a No, gracias gyakorlásával telik. Már akcentus nélkül megy J

Ezek voltak a hídon nem egyenruhát viselő emberkék, most jöjjenek az egyenruhásak. Ugye a határőrök. Van a kutyás, meg a nem kutyás, a kis dobozában álldogáló és a kószáló, de 3 ismérv mindegyikre érvényes.

Martin rakta le ennek a három ismérvnek az alapját, ezért őutána szabadon, Effelsberg elméletnek neveztem el őket. Vagy akár lehetnek törvények is. Amelyek alapján csak akkor lehetsz US Border officer, vagyis amerikai határőr, ha:

Effelsberg 1. törvénye:
A határőr legalább 3 számjegyű kilogrammal rendelkezik. És tényleg. Amelyik kicsit nyurgább, az is legalább első ránézésre ennyi, ha nem derékban, akkor máshol. Na mondjuk az amerikai nyurga sem éppen alapfogalom. Nagy has, fej és egyéb testrész jellemzi őket.

Effelsberg 2. törvénye:
A határőrnek olyan tekintettel kell rendelkeznie, mintha fel akarna nyársalni a szemével. Ezt Martin csak szigorú tekintetnek nevezte, én éltem némi költői túlzással. Persze reggel, meg napközben szépen eltakarják ezt a megfelelő napszemüveggel, este ez a fegyver azonban használható.

Effelsberg 3. törvénye:
A határőrnek mély szilárd határozott hanggal kell rendelkeznie. Mert amikor felteszi a rendkívül fontos kérdéseit, hogy mit hozol magaddal, mit csináltál Mexikóban, hova mész. Meg ugye, amikor nálam meglátják az útlevelet és rácsodálkoznak, hogy ez milyen országból van? Hát ez mindig egy külön élmény.

A fenti háromból mindegyiken lehet dolgozni, hogy megkapd az álommunkát. Nőt igazán keveset lehet látni. Aki van, az kicsit G. I. Jane-es kinézettel rendelkezik, talán némi hajjal.

És akkor ott van még az is, amikor fogod magad, bent állsz a sorban, már éppen te jönnél, amikor előtted az elvtárs szépen kirakja az útra kuckója elé a narancssárga bóját, na az a nap fénypontja. Hála istennek, még nem sikerült ezt ennyire közelről megtapasztalnom, hogy pont előttem csinálta volna, de amikor mindkét sor megy melletted, te pedig gyanúsan csak állsz egy helyben kb. 10 percig, na akkor narancssárga bójás fennforgás van. Semmi extra, csak műszakváltás. Ez azért idegesítő tud lenni, nem kicsit. Olyanunk már volt, amikor megmutattam Martin-nak a másik hidat, ő mögöttem jött, és ugyanabban a sorban álltunk mind a ketten, és az egyenruhás pont Martin után rakta ki a bóját. Az meg ugye jó érzés.

Ja mert az sem mindegy, hogy melyik hídon, melyik sorba állsz be, 4 hónap után azért már van némi tapasztalat, hol haladnak gyorsabban, mert a híd nem úgy van felépítve, hogy 4 kapu az egyik oldalon kifelé, és 4 bejárat a másik oldalon befelé. Nem ám, szélesedik, vagyis van 4 kapu befelé, a mexikói oldalon a bejáratok száma legalább 8. A másik irányra ugyanez igaz. Ergo, hogy ha azon az oldalon indulsz el, ahol majd később szélesedni fog a kapuk számának növekedése miatt, nagyobb eséllyel jutsz át hamarabb a határon.

Ha valaki pár pillanatképet szeretne a helyzetről, felülnézetből van pár nagyon jó kép a The Bridge amerikai sorozat trailer-ében. Ja mert az mellesleg itt játszódik. A svéd-dán A híd c. sorozat amerikai-mexikói határra adaptált megoldásáról van szó, vannak közös pontok, de azért sok a különbség is a kettő között. 


A híd...


P.S.: ezek sem saját képek...


A Bosch menza

Úgy érzem, ez is megér egy külön posztot. Azt úgyis mindenki tudja, mennyire bélpoklos vagyok, nagyon, de nagyon szeretem a hasamat. Azt meg mindenkinek úton útfélen mesélem, hogy a hatvani Bosch menzának párja nincsen. Huh, de szépen rímeltem. És ezt több különböző forrásból is hallottam már megerősítve, nem én vagyok elfogult J

Amikor ide kerültem, akkor abban a hitben voltam, hogy az itteni Bosch menza is valami hasonló rendszerben működik, mint az otthoni, rémlik valami Bosch sztenderd… Csak tájékoztatásképpen, a hatvanit úgy kell elképzelni, hogy támogatott menza, én csak akkor fizettem 1000 forint felett, amikor a leves főétel mellé még megkívántam a tiramisut is. Plusz jön a kis belépőkártyádra minden naptári napra egy melegétel-támogatás, amit lehúznak a pénztárnál, ezzel is csökkentve a kápéban kifizetendő összeget.

Na, a nagy vízen túl nem így működik. Mert a mexikói törvények értelmében a munkáltatónak lehetősége van arra, hogy a munkába járás és az étkeztetés költségét teljes egészében átvállalja. Ezzel is vonzó munkaadóként lehet feltűnni a piacon. Amit a Bosch természetesen meg is tesz. Ergo a menza teljesen ingyenes. Annyit kérsz, amennyi beléd fér. Amikor ezt az első itteni napomon megtudtam, hát kicsit leesett az állam. 

Aztán jött az érem másik oldala, hiába van ingyen, azért mégsem a hatvani menza színvonala, Klári is és Reni is figyelmeztetett, hogy ne azt a nívót várjam. Főleg, mert az utóbbi időben az átlagosnál is rosszabb volt kaja. Annyira, hogy Reni többször is inkább kint evett a kollégáival alternatív helyeken, aminek természetesen már van némi költségfaktora. 

Szóval megvolt az első próba, már amikor első napomon Omegában vártam a Klárit, hogy együtt ebédeljünk, akkor is volt némi meglepődés, már ami nem a kaja minőségére vonatkozott. Hanem a felszolgálásra. Na, itt ezt olyan echte ámerikai jail módra kell elképzelni. Valahogy így...

Ez a jelenet a Watchmen - Az őrzők c. filmből való, ahol Rorschach kerül dutyiba...



Vagyis veszel egy jóféle amerikai börtönös filmet, vagy sorozatot, megnézed, hogy az ottani menzán milyen fémtálcákon adják a kaját és ezt egy az egyben implementálod a Juarez-i Bosch kantinokba csak a műanyag kivitelben. Bizony, az olyan műanyag tálcákon, amikben kisebb nagyobb részek vannak és abba rakják bele az általad kért cuccból a megfelelő mennyiséget, ami lehet grande – nagy – vagy chico – kicsi. Vagy a harmadik megoldás a más – ejtsd mász – vagyis, többet?

És mindezt milyen evőeszközzel? Természetesen műanyaggal. Na ez elég nagy kultúrsokk volt. Főleg, hogy a késsel mindent lehet csinálni, csak vágni nem. Lent a képes bizonyíték, hogy tényleg így néz ki...




Ejtsünk pár szót közelebbről a kaja minőségéről. Ha alapul vesszük, hogy 1 USD a keret per nap per fő, akkor már előre lehet bocsátani, hogy nem egy Four Seasons színvonalú étek kerül a tálcádra. És hát a mennyiség nem minden, mert hiába kapsz jó sokat az alacsony színvonalból, azért az mégsem az igazi. Mivel a mexikóiak állítása szerint az ő konyhájuk a világ egyik leggazdagabb konyhája az étkek számát tekintve, ezért azt lehetne gondolni, hogy minden napra másfajta kaja jut. De ehhez inkább annyit fűznék csak hozzá, hogy a tortilla mindenhez jó, mindenhez adnak is. Csak itt ugye a legfontosabb alapanyag, amit ételkészítéshez használnak, az a kukorica, ergo ez is abból készül. Kicsit elsőre fura íze van, mert nem ahhoz vagy szokva, hanem a lisztből készülthöz, de meg lehet szokni. És természetesen a salsa verde és a salsa rojo, vagyis a zöld és a piros salsaszósz, aminek az erőssége úgy változik ahogy a napok. Egyszer egy csepptől lerohad a nyelved, annyira erős, egyszer meg ha egy egész kanállal magában megeszed, sem vág a földhöz, sőt még repetáznál belőle. Ennek is megvan az előnye, tutira házilag csinálják, nem bolti salsa-t kapsz a börtönös tányérodra.

És ott vannak még az italok is. Mert itt műanyag pohár jár a műanyag tányérhoz és evőeszközhöz, amit megtölthetsz bizonyos érdekes színű italokkal. Na azok a cukros ízesített színes vizek. A szivárvány minden színében. A neonzöld például a lime, ami itt ugye mindenhez dukál. Kajához, salátához, italhoz. Meg ugye a többféle narancssárga, aminek köze sincs a narancsléhez, mert mondjuk mangó, vagy valami egészen más. Egyszer próbáltam ki egyet, és bocsánat a már egyszer elsütött kifejezésért, de tényleg lerohad a szájpadlásod egy korty után.

Egyszer hallottam egy kollégát arról mesélni, hogy Mexikóban isszák a legtöbb kólát a világon. És mivel ilyen közel van az USA és az USA-ban mindenhez, de tényleg mindenhez jeget adnak, ami ugye olvad, ergo hígít, csak úgy érhetsz el ugyanolyan ízhatású kólát, mint amit az európai gyomornak szánnak jég nélkül, hogy megemeled a cukortartalmat.

És akkor felmerül a kérdés, hogy miért hiányzik a normális víz az egyenletből? Mert a csapvizet itt sem ajánlatos meginni. A menzán pedig volt egy időszak, amikor is nem kaptál vizet a műanyag poharadba, mert annyira eldugták. Mire megtaláltad a ballont, addigra persze elfogyott, kértél volna másikat, hát bocsi, nincsen. Persze cukros színes vízből volt 5 féle. Ki érti ezt meg? Vagy csak én akarok túl egészségesen enni?

Szóval más világ, de meg lehet találni benne az ebédrevalót. Mondjuk azért egy jó kis Mama-féle rakott káposztáért elég sokat tudnék fizetni...


2014. november 25., kedd

The Corn Maze Runner(s)

Na ez már magában is elég érdekes címnek és  ennek megfelelően posztnak ígérkezik. Rendkívül kreatívra sikeredett, ugyanis mostanság játszották a mozik a The Maze Runner című filmet, ami magyarul az Útvesztő címet kapta, természetesen a kellő fordítói szabadság miatt. Szó szerinti fordításban az annyit tesz, hogy labirintusban futó, ez elé én még odabiggyesztettem a kukoricát és lám, kész a teljes recept. És ugye többes számban, mert nem egyedül mentünk.

Mellesleg itt az előzetes - én már kiolvastam a könyveket is, mert a határon áll eleget a ember lánya, de ez már egy másik sztori...


Egy kellőképpen napos - milyen más? - szombat délutánon mentünk el a kukoricásba. Mert ez itt mindig őszi időszakban esedékes, kicsit több mint 1 hónapig van nyitva és mindig a hétvégéken. Klári említette, hogy tavaly is voltak, milyen jó hepaj, és tényleg :)

A lényeg az, mint ahogy már a rendkívül sejtelmes címből is kiolvasható, hogy csináltak egy nagy labirintust a kukoricásba, hogy jól el lehessen tévedni. Arról már nem szól a fáma, hogy ezt úgy ültették már eleve, hogy ez legyen belőle, vagy némi rásegítéssel úgy gondolták, hogy egy tök lép kukoricatáblába vájják bele a mintát. Belépésnél már látszott, hogy a fő célközönség nem mi vagyunk, hanem a kisgyerekes családok, de az ugye engem sosem szokott zavarni. :) Jegyet váltottunk tehát és körülnéztünk. 

A jegypénztár mellett egy jó nagy területen mindenféle játszótérre hasonlító eszköz volt kirakva, ugrálóvárral megspékelve, mert a fókusz a gyerekeken van. A felnőttekre is gondoltak a sört is árusító vendéglátóipari egység üzemeltetésével, amihez természetesen ingyen jár a fedett sörsátor, mert a nap az bizony tűz. 

Továbbá szintén megkapta a tekintetünket a malacverseny, amit érkezésünk után negyed órával rendeztek. Mielőtt tehát belevetettük volna magunkat az eltévedésbe, elmentünk malacokat lesni, hogy szegények hogyan futnak. Mert a városi ember itt nem sok ilyet lát. Mondjuk itt délen azért mégiscsak több esély van erre, na de akkor is. A pályát rendkívül bonyolultan kell elképzelni... valahogy így.


A kis bódéból engedik ki szegényeket és az út visz őket tovább... Ide már nem pazaroltak időt labirintusépítésre...



És ez az, amikor a malackák már úton vannak. El kell, hogy mondjam, megint bebizonyosodott, hogy Ámerikában mindent el lehet adni, mert a srác a felkonfot legalább 10 percig húzta, a malackák meg 30 másodperc alatt lefutották a távot. Ez volt a nagy PIG RACE. És az emberek megették.

Ezek után már tényleg ott tartottunk, hogy betalálunk a labirintusba, hogy legyen miből kitalálni. Ezt a segítséget kaptuk a kedves bejáratnál álldogáló elvtárstól. Útvesztő madártávlatból...


Federica még viccesen meg is jegyezte, hogy szóval akkor ez az a térkép, aminek semmi köze sincs a valósághoz, ugye? Erre a srác meg hirtelen bólogatott egyet és mondta, hogy egyébként igen. Na ez legalább kihívás lesz… Még választani is lehetett, hogy mennyire akarsz eltévedni, a rövidebb olyan fél óra alatt járható meg. A hosszabb picivel több, mint egy órát vesz igénybe. Kicsire továbbra sem adunk, szóval a második opcióval mentünk tovább. Ezt belülről így kell elképzelni…






Van néhány magaslati hely, ahonnan megpróbálhatod belátni az egész táblát, aztán ha szerencséd van, jó irányba indulsz. És útközben kiderült, hogy azért van a térkép és a valóság között némi átfedés. Megtaláltuk az UTEP folyosókat. (Jobb felső sarok.) Mellesleg ez a helyi egyetem rövidítése, ami University of Texas El Paso névre hallgat valamint benne van Amerika 10 legjobb egyeteme között. A térképen azt is láthatják az éles szeműek, hogy két évszámot is bekarcoltak a kukoricába, na ez azért van, mert idén volt 100 éves az egyetem. Nem tudom, hogy mit szólnának a mi ELTE-nkhez.

Amit pedig előre lehetett látni, kijutottunk. Valahogyan úgy sikerült megoldani a dolgot, hogy rövid út kijáratán jöttünk ki, holott a hosszú úton indultunk el és elméletben a kettő nem keresztezi egymást. Hát amilyen ügyesen szoktam eltévedni, nekem ez is sikerült. 
És ha már túléltük, ez is dukál...




Szintidőt nem mértünk, ne is kérdezzétek :)

Még aztán amit itt csináltunk az az volt, hogy ki lehetett menni a tökföldre. Bőven Halloween előtt voltunk, szóval, ha valaki nagyon korán kezd el gondolkodni a tökbeszerzésen, azt itt megtehette. Platós kocsival kivittek minket a földre, ahol mi inkább csak nézelődtünk a kocsiból. Nem voltunk elég tökösek, na. Bocsi, ez nekem is fájt. 





Ez innen nem látszik, de a sárga pó hátulján az áll, hogy "Corn Cop", ami annyit tesz, hogy kukoricazsaru...

Akik tökösebbek voltak nálunk...

Ez pedig gyapot...
Szóval ez megint egy kellemes szombat délután volt a rövidgatyás őszben. Nem mellesleg zseniális az üzleti modell, mert ha alapul vesszük az átlag amerikait, aki nem sokat jár tökföldre, meg amúgy nagyon ki sem száll a kocsijából, kivéve, ha olyan elvetemült, hogy ellátogasson ide.  Na már most ez az amerikai megveszi a 10 dolláros belépőjegyet, természetesen fogyaszt valamit, esetleg nem egyedül jön, kimegy a tökföldre, leszedi magának a Halloween-ra való tököt - kiemelném, nem 1 tök per fő volt az átlag vásárlás - azt fontra lemérve kifizeti. Hát nem keveset költ. A tulaj szempontjából ezt megnézve, tiszta haszon, hogy az aratást elvégzi az a "munkás", aki fizet azért, hogy leszedhesse és még magáért a termékért is kilóra - bocsi, fontra. Ezt is csak itt lehet megjátszani, mert van rá igény...








2014. november 20., csütörtök

Mert kirándulni jó :) ... part 1

Ezekben a kis szösszenetekben lesz szó arról, hogy mennyi, de mennyi nemzeti park van és nem csak Texasban, de az egyesült Államokban en bloc. Ahol találnak egy sivatagot, vagy erdőt, vagy folyót, amit meg lehet védeni, arra azonnal lecsapnak. Ha mondjuk ez otthon, mi kis országunkban így működne, akkor konkrétan az egész ország egy nagy nemzeti park lenne, ahol minden védett. Itt van nekik terület, amivel lehet játszani, na. 

Az egyik első ilyen parkos megmozdulásunk rögtön még a második itt töltött hétvégén esett meg. Főleg, mert a cél nem volt messze, gyakorlatilag a városon belül, Franklin Mountain State Park-nak hívják. Ha igazán földrajzilag akarjuk venni, akkor az ehhez a parkhoz tartozó egyik hegy lábában lakom nyugaton. Na de a bejárat meg a túraútvonalak keletről indulnak, szóval kocsikáztam egy kicsit odáig. Martin-nal azt beszéltük, hogy akkor ott találkozunk, és majd megyünk parkolni és fogjuk magunkat és sétálunk egyet. Ez még a rövidgatyás időszakban volt, szép kis hosszú sétálásra alkalmas szandálban és fehérben, hogy jól visszaverje a napsugarakat. Mondjuk otthon eszembe nem jutna túrázni, anno Svédországban voltam túrajellegű eseményen, ahogy kinéz, ehhez nekem külföldön kell lenni. 

Itt minden parkba van egy jelképes összegű belépő, amit meg kell váltani, ha élvezni akarod a természeti értékeket. Egyébként tök kulturáltan van megoldva, fogod a kis borítékot, ami ott van egy postaláda szerű dobozban, kiveszed belőle az indigós nyomtatványt, kitöltöd, a ragasztós részét felapplikálod a kocsidra belülről, hogy tudják, hogy te azt befizetted és berakod a megfelelő címletű pénzt a borítékba. Amolyan becsületkassza, kemény 5 dollár per kocsi. Ja és persze adományokat mindig szívesen vesznek, ha valakinek nehéz a pénztárcája :)

Amikor szépen elrendeztük a papírmunkát, akkor meglestük a túraútvonal-térképet, hogy akkor mégis mennyire szeretnénk messzire menni, mert azért valljuk be, nekem vannak határaim, már ami a messzire nem városon belüli, magaslati sétát illeti. Kisalföldi vagyok, na. Ha vízszintben kell sétálni, városban, múzeumban, akárhol, azt bírom jó sokáig, de az emelkedőkkel záros határidőn belül problémáim szoktak adódni. Nem mindenki termett túrázásra.

Amint meglett, hogy melyik túrát választjuk, ami mindkettőnknek megfelelt – mert ugye Martin szerencsémre, vagy éppen szerencsétlenségemre imád hosszú túrákat tenni – nekiálltunk kipakolni a kocsiból, mert itt elég rendesen vízhiány van a nemzeti parkban. Mindenhova ki van írva a bejárat környékén, hogy nincs a hegyekben víz, tessék magaddal vinni, főleg, hogy túrázol, kiizzadod, és nincs a következő szikla mögött egy Walmart, hogy megvedd a kis fél literes üvegedet. Martin hozott magával egy egygallonos vizet, én vittem a kis üvegemet és így el voltunk látva folyadékkal.

Az első léptek :)


A túraútvonal pedig egy kellemes táv, elmenni fel a hegynek, két barlang mellett, azok után el kell fordulni, és ha azon az úton továbbmegyünk, eljutunk az ablakhoz. Vagyis az ablaknak nevezett kilátóponthoz, ahonnan egyáltalán nem lesz csúnya El Paso.

Szóval, uccu neki, felszerelkezve nekiindultunk. Hegynek és dombnak fel. Útközben érdekes sivatagi táj tárul elénk, különböző növényekkel, amiknek mai napig nem tudom a nevét, de hát mindent én sem tudhatok. Jó nagyra nőnek :)



Továbbá találkoztunk emberkékkel is, akik szintén úgy gondoltál, mint mi, hogy jó lesz egy szombat délutánt így eltölteni. Apa, Anya három gyerekkel, ugyanúgy, mint a pasas, aki ezt egyedül tolja, fülében zenével, egyik kezében pedig fél literes palackkal. Tőle azt is megtudtuk, hogy ez neki idézem: „just the regular weekend training”, vagyis csak a szokásos hétvégi edzés. Hát ő tudja, végül is, ha én is itt nőttem volna fel, akkor tényleg szokványos lenne. De nekem a vízszintes táj a normális.

Pár pillanatkép útközbenről :)



És amikor eléred a két barlang közül az egyiket, akkor megvan a nap első sikerélménye :)


És az fényképért kiált :) - kicsit Indiana Jones-os a háttér - 3. rész
Nem mellesleg a túratárssal is...




Na és amikor felérsz a tetejére, ahonnan addig ellátsz, amíg tart az ég, na az szintén megér pár tájképet. Ezek itt alant kérem szépen Kelet-El Paso-t ábrázolják.



És mivel nem is én lennék én, ha jó irányba mentünk volna, a barlangok után sikeresen nem arra fordultunk, amerre kellett volna. De ugye erről nekünk akkor fogalmunk sem volt. Éppen nem volt a közelünkben a környéket kicsit jobban ismerő elvtárs. Szóval akkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán mégsem jó az irány, amikor már nem ártott volna, ha van karabiner is nálunk, meg mondjuk szabályos hegymászócucc, mert hasznát vehettük volna. Az volt az a pont, amikor azt mondtuk, hogy akkor fordulunk vissza. De addig hősiesen bírtuk. Visszafelé szintén találkozunk az edzős pasassal, kérdeztük tőle, hogy akkor mit csináltunk rosszul, na akkor derült ki, hogy szépen "jó" felé kanyarodtunk, csak ennyi volt a bibi.

Visszaérve a kocsihoz, meglestem harci sérüléseimet, mert pár karcolást a jótékony kaktuszoktól útközben összeszedtem, de mikor konstatáltam, hogy túl fogom élni, már el is döntöttük, hogy megyünk a következő programpontra, ami nem veszi annyira igénybe a lábunkat, annál inkább továbbra is lefoglalja a szemünket. Ugyanis van egy Wyler Arial Tramway nevezetű eszköz, ami gyakorlatilag egy zárt kabinos libegő fel egy jó magas pontra, ahonnan szintén nem rossz a kilátás. 

Az első kabinok egyike
Éppen várunk a következőre :)
Na és onnan fentről valami hasonló képet kap az ember lánya.



Főleg, mert átlátni Mexikóba. És mellesleg pont akkor ment el a határ mellett egy jó hosszú vonat, ahol csak úgy kedvtelésből elkezdtem számolni a vagonokat, 60-nál hagytam abba és még nem tartottam a vonat felénél. Nem irigylem az illetékest, aki várt a sorompónál, amíg az tovahalad.

Ezek után hazafelé vettük az irányt, mert bően ledolgoztuk a reggelire általam bevásárolt bagel-t :)

Folytatása következik...