Mert kirándulni jó :) ... part 1

Ezekben a kis szösszenetekben lesz szó arról, hogy mennyi, de mennyi nemzeti park van és nem csak Texasban, de az egyesült Államokban en bloc. Ahol találnak egy sivatagot, vagy erdőt, vagy folyót, amit meg lehet védeni, arra azonnal lecsapnak. Ha mondjuk ez otthon, mi kis országunkban így működne, akkor konkrétan az egész ország egy nagy nemzeti park lenne, ahol minden védett. Itt van nekik terület, amivel lehet játszani, na. 

Az egyik első ilyen parkos megmozdulásunk rögtön még a második itt töltött hétvégén esett meg. Főleg, mert a cél nem volt messze, gyakorlatilag a városon belül, Franklin Mountain State Park-nak hívják. Ha igazán földrajzilag akarjuk venni, akkor az ehhez a parkhoz tartozó egyik hegy lábában lakom nyugaton. Na de a bejárat meg a túraútvonalak keletről indulnak, szóval kocsikáztam egy kicsit odáig. Martin-nal azt beszéltük, hogy akkor ott találkozunk, és majd megyünk parkolni és fogjuk magunkat és sétálunk egyet. Ez még a rövidgatyás időszakban volt, szép kis hosszú sétálásra alkalmas szandálban és fehérben, hogy jól visszaverje a napsugarakat. Mondjuk otthon eszembe nem jutna túrázni, anno Svédországban voltam túrajellegű eseményen, ahogy kinéz, ehhez nekem külföldön kell lenni. 

Itt minden parkba van egy jelképes összegű belépő, amit meg kell váltani, ha élvezni akarod a természeti értékeket. Egyébként tök kulturáltan van megoldva, fogod a kis borítékot, ami ott van egy postaláda szerű dobozban, kiveszed belőle az indigós nyomtatványt, kitöltöd, a ragasztós részét felapplikálod a kocsidra belülről, hogy tudják, hogy te azt befizetted és berakod a megfelelő címletű pénzt a borítékba. Amolyan becsületkassza, kemény 5 dollár per kocsi. Ja és persze adományokat mindig szívesen vesznek, ha valakinek nehéz a pénztárcája :)

Amikor szépen elrendeztük a papírmunkát, akkor meglestük a túraútvonal-térképet, hogy akkor mégis mennyire szeretnénk messzire menni, mert azért valljuk be, nekem vannak határaim, már ami a messzire nem városon belüli, magaslati sétát illeti. Kisalföldi vagyok, na. Ha vízszintben kell sétálni, városban, múzeumban, akárhol, azt bírom jó sokáig, de az emelkedőkkel záros határidőn belül problémáim szoktak adódni. Nem mindenki termett túrázásra.

Amint meglett, hogy melyik túrát választjuk, ami mindkettőnknek megfelelt – mert ugye Martin szerencsémre, vagy éppen szerencsétlenségemre imád hosszú túrákat tenni – nekiálltunk kipakolni a kocsiból, mert itt elég rendesen vízhiány van a nemzeti parkban. Mindenhova ki van írva a bejárat környékén, hogy nincs a hegyekben víz, tessék magaddal vinni, főleg, hogy túrázol, kiizzadod, és nincs a következő szikla mögött egy Walmart, hogy megvedd a kis fél literes üvegedet. Martin hozott magával egy egygallonos vizet, én vittem a kis üvegemet és így el voltunk látva folyadékkal.

Az első léptek :)

A túraútvonal pedig egy kellemes táv, elmenni fel a hegynek, két barlang mellett, azok után el kell fordulni, és ha azon az úton továbbmegyünk, eljutunk az ablakhoz. Vagyis az ablaknak nevezett kilátóponthoz, ahonnan egyáltalán nem lesz csúnya El Paso.

Szóval, uccu neki, felszerelkezve nekiindultunk. Hegynek és dombnak fel. Útközben érdekes sivatagi táj tárul elénk, különböző növényekkel, amiknek mai napig nem tudom a nevét, de hát mindent én sem tudhatok. Jó nagyra nőnek :)

Továbbá találkoztunk emberkékkel is, akik szintén úgy gondoltál, mint mi, hogy jó lesz egy szombat délutánt így eltölteni. Apa, Anya három gyerekkel, ugyanúgy, mint a pasas, aki ezt egyedül tolja, fülében zenével, egyik kezében pedig fél literes palackkal. Tőle azt is megtudtuk, hogy ez neki idézem: „just the regular weekend training”, vagyis csak a szokásos hétvégi edzés. Hát ő tudja, végül is, ha én is itt nőttem volna fel, akkor tényleg szokványos lenne. De nekem a vízszintes táj a normális.

Pár pillanatkép útközbenről :)

És amikor eléred a két barlang közül az egyiket, akkor megvan a nap első sikerélménye :)

És az fényképért kiált :) - kicsit Indiana Jones-os a háttér - 3. rész

Nem mellesleg a túratárssal is...

Na és amikor felérsz a tetejére, ahonnan addig ellátsz, amíg tart az ég, na az szintén megér pár tájképet. Ezek itt alant kérem szépen Kelet-El Paso-t ábrázolják.

És mivel nem is én lennék én, ha jó irányba mentünk volna, a barlangok után sikeresen nem arra fordultunk, amerre kellett volna. De ugye erről nekünk akkor fogalmunk sem volt. Éppen nem volt a közelünkben a környéket kicsit jobban ismerő elvtárs. Szóval akkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán mégsem jó az irány, amikor már nem ártott volna, ha van karabiner is nálunk, meg mondjuk szabályos hegymászócucc, mert hasznát vehettük volna. Az volt az a pont, amikor azt mondtuk, hogy akkor fordulunk vissza. De addig hősiesen bírtuk. Visszafelé szintén találkozunk az edzős pasassal, kérdeztük tőle, hogy akkor mit csináltunk rosszul, na akkor derült ki, hogy szépen "jó" felé kanyarodtunk, csak ennyi volt a bibi.

Visszaérve a kocsihoz, meglestem harci sérüléseimet, mert pár karcolást a jótékony kaktuszoktól útközben összeszedtem, de mikor konstatáltam, hogy túl fogom élni, már el is döntöttük, hogy megyünk a következő programpontra, ami nem veszi annyira igénybe a lábunkat, annál inkább továbbra is lefoglalja a szemünket. Ugyanis van egy Wyler Arial Tramway nevezetű eszköz, ami gyakorlatilag egy zárt kabinos libegő fel egy jó magas pontra, ahonnan szintén nem rossz a kilátás. 

Az első kabinok egyike

Éppen várunk a következőre :)

Na és onnan fentről valami hasonló képet kap az ember lánya.

Főleg, mert átlátni Mexikóba. És mellesleg pont akkor ment el a határ mellett egy jó hosszú vonat, ahol csak úgy kedvtelésből elkezdtem számolni a vagonokat, 60-nál hagytam abba és még nem tartottam a vonat felénél. Nem irigylem az illetékest, aki várt a sorompónál, amíg az tovahalad.

Ezek után hazafelé vettük az irányt, mert bően ledolgoztuk a reggelire általam bevásárolt bagel-t :)

Folytatása következik...