2015. március 14., szombat

Welcome to the Rock…




Mert ha már elevett a fene idáig, akkor ezt nem lehet kihagyni. Arról a pöpp kis szigetről van szó, ami a San Francisco mellett van az öbölben, olyan laza 1,6 mérföldre – szerintem úszástávolság – a várostól. Az Alcatraz egyébként jelent is valamit, bár vitatják, de pelikán illetve furcsa madár jelentésre vezethető vissza, nem is hiába, elég sokféle madár elvan a szigeten, ornitológusok – hogy ezen mennyit gondolkodtunk, mire eszünkbe jutott a terminus technicus – is hada tudna ott jelentős mennyiségű időt eltölteni tanulmányozásukkal.

De mi nem csak a madarak, meg a jó kilátás miatt mentünk ofkorsz. Hanem megnézni a már vagy 40 éve bezárt börtönt, amiből a legenda szerint nem nagyon szöktek meg, vagy ha igen, azt nem igazán élték túl. Kivéve… ehhez megint egy filmajánlóval élnék, amit én a pár hónappal korábban tartott esti Clint Eastwood maratonom egyik szeánszaként néztem meg. Rendkívül frappánsan a Szökés az Alcatraz-ból címet kapta a remekmű. 1979-es, nem egy mai csirke, de ugye akkor még tudtak filmet csinálni, nem képregényhősökkel. Na vajon miről szólhat? Alant a trailer. Mellesleg ezt sem Nóri, sem Gábor nem látta az előtt, ezért stílusosan a megtekintés utáni esti filmszeánszunkba ez a film került bele, szigorúan eredeti nyelven.

Mivel San Francisco egyik leglátogatottabb érdekessége felé indultunk meg azon a vasárnapon, ezért már jó előre vettünk jegyet. Nóriék voltak olyan kedvesek, intézték a beszerzést, mert bizony gyorsan elkapkodják az indulási időpontokra a limitált létszámú jegyeket. Ez annyit tesz, hogy az indulási időben pontosan ott kell lenned a kikötőben, hogy azon a járaton legyél rajta, amelyikre a jegyet vetted, itt nincs apelláta. Visszafelé már azzal jössz, amelyikkel úri kedved szeretne. Kihangsúlyozzák, hogy a szigeten nincsen étkezési lehetőség, csak a hajón vehetsz magadnak - természetesen kicsit felülárazva - pár snacket. De ugye mi nem kajálni indultunk.

A körülbelül fél órás hajóút után, na akkor ilyen képek készültek….








Megérkeztünk a szigetre. Hogy Sir Sean Connery-t idézzem: Üdvözlöm Önöket a Sziklán. Mivel itt a vezetést nem úgy kell elképzelni, hogy egy rövidgatyás, tökig felhúzott zoknis ranger mondogatja neked a már általa unalomig ismételgetett vicceit, mint azt a Szikla c. filmben tették, ezért kellett némi infót beszereznünk róla, hogy ez hogyan is fog zajlani.

Pár éve ugyanis megcsináltak egy audio-rendszert, amivel fogod a kis fülesedet, meg a nyakba akasztós készüléket és elindulsz sétálni. Még mielőtt megkérdezitek, nem, magyarul sajnos nem volt elérhető. Ő itt aztán lépésről lépésre végigvezet téged az egész létesítményen, hogy közben mindent elmesél, amit csak érdemes. Háttérzajként pedig az adott sztorihoz illő hangokat lehet felfedezni, pl zárják az ajtót, akkor kulcscsörgés, verekedés, ha a benti fegyelemről volt szó, vagy akár edényzörej, ha éppen a kantinról meséltek. Tényleg úgy érezted, mintha ott lennének körülötted, pedig már aki mesélte az is régen volt bentlakó, mert az intézményt 1963-ban bezárták. Mellesleg mert volt egy éppenséggel nem sikertelen szökési kísérlet, amit a fent említett Clint Eastwood filmben lehet vásznon látni.

Saját tempódban, kizárva a külvilágot tudtad végignézni az egész épületet, a hozzá tartozó melléképületeket, a kiállított régi egyenruhákat. Mindkét oldalt láttad, hogyan és milyen körülmények között éltek az elítéltek és a smasszerek. Mert itt az őrség teljes családdal is a szigeten élt. A kisgyerekek minden reggel áthajóztak az iskolába a szárazföldre és délután jöttek vissza. Friss tengeri levegő, kertek, madarak és játszópajtások, az itt felnőtt gyerekek nagy része paradicsomként írta le gyerekkorának színhelyét.

Képes beszámoló következik:






A zuhanyzók, ahol nem volt jó ötlet lehajolni a szappanért...

A menzán egyébként ki volt rakva az alábbi idézet: „Take all that you want, eat all that you take”, magyarul ezt kb. nagyanyáink aranyszabályaként lehetne lefordítani, annyit vegyél, amennyit megeszel. Mert itt, mint kiderült azzal próbálták elviselhetőbbé tenni a körülményeket, hogy a kapott étel ne csak ízben, hanem kinézetben is étvágygerjesztő legyen, úgy kell őket elrendezni a tálcán. Na már most egy ilyen fémtálcán, ahol megvannak a kisebb nagyobb lyukak a különböző adagoknak, el tudom képzelni, mennyire ínycsiklandóan gourmet-en sikerül elhelyezni a megfelelő adagokat. Remélem, átjött a szarkazmus.

A késtartónak megvolt az a pozitív tulajdonsága, hogy egyszerre feltűnt, ha hiányzott valamelyik.



Fent írták ki a napi menüt...
De a menzának volt egy másik érdekessége is. Ugyanis volt egy polc tele képeslappal. Egy kínai művész, akinek a kiállítása a felső térben látogatható is volt úgy gondolta, hogy egy egészen más megközelítésből próbál üzenetet eljuttatni a világ börtöneiben lesittelt embereknek. Mégpedig úgy, hogy a képeslapokon madarak láthatóak, a másik oldalára írsz üzenetet és a lap már előre meg van címezve egy A-Z-ig terjedő listán a megfelelő betűvel kezdődő ország adott büntetés végrehajtási intézményének. Ha ott kitöltöd és bedobod a ládába, ingyen elpostázzák.



Aztán ott van még a kert kérdése is. Mert az itteni elítéltek – persze csak ha jól viselkedtek -, akkor kertészkedhettek, kijárhattak az udvarra, akár még játszhattak is. Onnan ugye még a túlpart is látszott, ami nem is olyan vészes távolságra van. Aki ott az udvaron beszívta a friss tengeri levegőt, akár még szabadnak is érezhette magát.















Aztán ugye ott volt a köztes megoldás, a cella, ami, ha jól viselkedtél, akár ki is volt dekorálható...





Ezzel persze szöges ellentétben volt a sötétzárka, amikor nem viselkedtél jól. Na ekkor egy ilyen helyre kerülsz be pár napra, hétre, nagyon súlyos esetben hónapra, de akkor már tényleg nagyon ki kellett húzni a gyufát. És az akkor téged nagyon, de nagyon megtör. A sötétség alapjáraton, de ugye senkivel nem beszélsz, nem kapsz rendesen enni, az azért elég rendesen ki tudja kezdeni az embert. Például A remény rabjaiban Andy egy ilyen két hónapos szeánsz után úgy gondolta, hogy elég volt 20 évet ártatlanul eltöltenie egy hasonlóan barátságos helyen, mellesleg tök ártatlanul. Apró részlet.


Aztán van az, amikor bizony megbetegszel, akkor ugye elkülönítenek, nehogy megfertőzd a többi rabtársat... Azt valahogy így kell elképzelni.


És van, amikor semmilyen orvos nem tud segíteni... sajnos.

A hullaház..., mert nem mindig került ki a szigetről az elhunyt teste egyszerre, valamikor bizony tárolni kellett...
Ha már megnéztük egyesével a cellákat itt van pár kép madártávlatból...





Persze, ami napos oldalon volt, az kiváltságosaknak, jó magaviseletűeknek volt fenntartva. Egyébként ilyen neveik voltak a blokkoknak, hogy Broadway, az első napján mindenki ezen ment végig, hogy megskubizzák a friss húst a már bent lakók. Aztán ott volt még a C-D street, ami a C és a D blokk közötti úgymond utca volt. Na a D blokkba nem akartál kerülni, mert az volt a magán- és sötétzárka rész, ahol nem beszélsz, nem szólsz, lélegezni is csak úgy, hogy nehogy megzavard a vájtfülű felügyelőtisztet, aki kb. ilyen egyenruhában kószál.


Van még itt Michigan Avenue és egy Times Square is, a miheztartás végett az óra alatt, ami a menzára vezető ajtó fölé van helyezve. Végülis, aki ide kerül, kellőképpen hosszú időre lesz bentlakásos, mert az a hír járta anno, hogy: If you disobey the rules of society, they send you to prisonIf you disobey the rules of prison, they send you to Alcatraz. Avagy, ha megszeged a társadalom törvényeit, akkor börtönbe kerülsz. Ha megszeged a börtön törvényeit, akkor pedig az Alcatraz-ba.

Ezt meg egyszerűen nem lehetett kihagyni, muszáj volt egyet beszereznem... Ha valaki alaposan megnézi a fenti Clint Eastwood filmet, láthatja, hogy tényleg ilyenből itták a nedűt.


Kedves vendéglátóim, akik élvezik a napsütést...



A fent említett kínai művész azonban nem csak a képeslapos performanszot valósította meg, hanem Kínából megtervezett egy ide kreált kiállítást, mert ugye a Kínai Népköztársaság éppen olyan kedvében volt, hogy nem engedte ki az országból.


Először nem tudtuk, mit kell nézni a sima lepusztult felső szinten lévő szobákban, de aztán kiderült, a sarokban lévő mosdókban lévő fehér kompozíciókat kell csodálni, amit első ránézésre inkább néz az ember egy halom spontán elrendezett cserépnek, de másodjára már azért látszik, hogy minden egyes cserép egy szépen megformált virág. Elég nagy kontraszt a piszkos környezethez képest, főleg, hogy mosdóban, vécében volt az összes. Nem kis képi kontrasztot valósított meg a forma - piszkos környezet vs. tiszta fehér virágok. 

A hétvége folytatása még következik :)