The Corn Maze Runner(s)

Na ez már magában is elég érdekes címnek és  ennek megfelelően posztnak ígérkezik. Rendkívül kreatívra sikeredett, ugyanis mostanság játszották a mozik a The Maze Runner című filmet, ami magyarul az Útvesztő címet kapta, természetesen a kellő fordítói szabadság miatt. Szó szerinti fordításban az annyit tesz, hogy labirintusban futó, ez elé én még odabiggyesztettem a kukoricát és lám, kész a teljes recept. És ugye többes számban, mert nem egyedül mentünk.

Mellesleg itt az előzetes - én már kiolvastam a könyveket is, mert a határon áll eleget a ember lánya, de ez már egy másik sztori...

Egy kellőképpen napos - milyen más? - szombat délutánon mentünk el a kukoricásba. Mert ez itt mindig őszi időszakban esedékes, kicsit több mint 1 hónapig van nyitva és mindig a hétvégéken. Klári említette, hogy tavaly is voltak, milyen jó hepaj, és tényleg :)

A lényeg az, mint ahogy már a rendkívül sejtelmes címből is kiolvasható, hogy csináltak egy nagy labirintust a kukoricásba, hogy jól el lehessen tévedni. Arról már nem szól a fáma, hogy ezt úgy ültették már eleve, hogy ez legyen belőle, vagy némi rásegítéssel úgy gondolták, hogy egy tök lép kukoricatáblába vájják bele a mintát. Belépésnél már látszott, hogy a fő célközönség nem mi vagyunk, hanem a kisgyerekes családok, de az ugye engem sosem szokott zavarni. :) Jegyet váltottunk tehát és körülnéztünk. 

A jegypénztár mellett egy jó nagy területen mindenféle játszótérre hasonlító eszköz volt kirakva, ugrálóvárral megspékelve, mert a fókusz a gyerekeken van. A felnőttekre is gondoltak a sört is árusító vendéglátóipari egység üzemeltetésével, amihez természetesen ingyen jár a fedett sörsátor, mert a nap az bizony tűz. 

Továbbá szintén megkapta a tekintetünket a malacverseny, amit érkezésünk után negyed órával rendeztek. Mielőtt tehát belevetettük volna magunkat az eltévedésbe, elmentünk malacokat lesni, hogy szegények hogyan futnak. Mert a városi ember itt nem sok ilyet lát. Mondjuk itt délen azért mégiscsak több esély van erre, na de akkor is. A pályát rendkívül bonyolultan kell elképzelni... valahogy így.

A kis bódéból engedik ki szegényeket és az út visz őket tovább... Ide már nem pazaroltak időt labirintusépítésre...

És ez az, amikor a malackák már úton vannak. El kell, hogy mondjam, megint bebizonyosodott, hogy Ámerikában mindent el lehet adni, mert a srác a felkonfot legalább 10 percig húzta, a malackák meg 30 másodperc alatt lefutották a távot. Ez volt a nagy PIG RACE. És az emberek megették.

Ezek után már tényleg ott tartottunk, hogy betalálunk a labirintusba, hogy legyen miből kitalálni. Ezt a segítséget kaptuk a kedves bejáratnál álldogáló elvtárstól. Útvesztő madártávlatból...

Federica még viccesen meg is jegyezte, hogy szóval akkor ez az a térkép, aminek semmi köze sincs a valósághoz, ugye? Erre a srác meg hirtelen bólogatott egyet és mondta, hogy egyébként igen. Na ez legalább kihívás lesz… Még választani is lehetett, hogy mennyire akarsz eltévedni, a rövidebb olyan fél óra alatt járható meg. A hosszabb picivel több, mint egy órát vesz igénybe. Kicsire továbbra sem adunk, szóval a második opcióval mentünk tovább. Ezt belülről így kell elképzelni…

Van néhány magaslati hely, ahonnan megpróbálhatod belátni az egész táblát, aztán ha szerencséd van, jó irányba indulsz. És útközben kiderült, hogy azért van a térkép és a valóság között némi átfedés. Megtaláltuk az UTEP folyosókat. (Jobb felső sarok.) Mellesleg ez a helyi egyetem rövidítése, ami University of Texas El Paso névre hallgat valamint benne van Amerika 10 legjobb egyeteme között. A térképen azt is láthatják az éles szeműek, hogy két évszámot is bekarcoltak a kukoricába, na ez azért van, mert idén volt 100 éves az egyetem. Nem tudom, hogy mit szólnának a mi ELTE-nkhez.

Amit pedig előre lehetett látni, kijutottunk. Valahogyan úgy sikerült megoldani a dolgot, hogy rövid út kijáratán jöttünk ki, holott a hosszú úton indultunk el és elméletben a kettő nem keresztezi egymást. Hát amilyen ügyesen szoktam eltévedni, nekem ez is sikerült. 

És ha már túléltük, ez is dukál...

Szintidőt nem mértünk, ne is kérdezzétek :)

Még aztán amit itt csináltunk az az volt, hogy ki lehetett menni a tökföldre. Bőven Halloween előtt voltunk, szóval, ha valaki nagyon korán kezd el gondolkodni a tökbeszerzésen, azt itt megtehette. Platós kocsival kivittek minket a földre, ahol mi inkább csak nézelődtünk a kocsiból. Nem voltunk elég tökösek, na. Bocsi, ez nekem is fájt. 

Ez innen nem látszik, de a sárga pó hátulján az áll, hogy "Corn Cop", ami annyit tesz, hogy kukoricazsaru...

Akik tökösebbek voltak nálunk...

Ez pedig gyapot...

Szóval ez megint egy kellemes szombat délután volt a rövidgatyás őszben. Nem mellesleg zseniális az üzleti modell, mert ha alapul vesszük az átlag amerikait, aki nem sokat jár tökföldre, meg amúgy nagyon ki sem száll a kocsijából, kivéve, ha olyan elvetemült, hogy ellátogasson ide.  Na már most ez az amerikai megveszi a 10 dolláros belépőjegyet, természetesen fogyaszt valamit, esetleg nem egyedül jön, kimegy a tökföldre, leszedi magának a Halloween-ra való tököt - kiemelném, nem 1 tök per fő volt az átlag vásárlás - azt fontra lemérve kifizeti. Hát nem keveset költ. A tulaj szempontjából ezt megnézve, tiszta haszon, hogy az aratást elvégzi az a "munkás", aki fizet azért, hogy leszedhesse és még magáért a termékért is kilóra - bocsi, fontra. Ezt is csak itt lehet megjátszani, mert van rá igény...

Mert kirándulni jó :) ... part 1

Ezekben a kis szösszenetekben lesz szó arról, hogy mennyi, de mennyi nemzeti park van és nem csak Texasban, de az egyesült Államokban en bloc. Ahol találnak egy sivatagot, vagy erdőt, vagy folyót, amit meg lehet védeni, arra azonnal lecsapnak. Ha mondjuk ez otthon, mi kis országunkban így működne, akkor konkrétan az egész ország egy nagy nemzeti park lenne, ahol minden védett. Itt van nekik terület, amivel lehet játszani, na. 

Az egyik első ilyen parkos megmozdulásunk rögtön még a második itt töltött hétvégén esett meg. Főleg, mert a cél nem volt messze, gyakorlatilag a városon belül, Franklin Mountain State Park-nak hívják. Ha igazán földrajzilag akarjuk venni, akkor az ehhez a parkhoz tartozó egyik hegy lábában lakom nyugaton. Na de a bejárat meg a túraútvonalak keletről indulnak, szóval kocsikáztam egy kicsit odáig. Martin-nal azt beszéltük, hogy akkor ott találkozunk, és majd megyünk parkolni és fogjuk magunkat és sétálunk egyet. Ez még a rövidgatyás időszakban volt, szép kis hosszú sétálásra alkalmas szandálban és fehérben, hogy jól visszaverje a napsugarakat. Mondjuk otthon eszembe nem jutna túrázni, anno Svédországban voltam túrajellegű eseményen, ahogy kinéz, ehhez nekem külföldön kell lenni. 

Itt minden parkba van egy jelképes összegű belépő, amit meg kell váltani, ha élvezni akarod a természeti értékeket. Egyébként tök kulturáltan van megoldva, fogod a kis borítékot, ami ott van egy postaláda szerű dobozban, kiveszed belőle az indigós nyomtatványt, kitöltöd, a ragasztós részét felapplikálod a kocsidra belülről, hogy tudják, hogy te azt befizetted és berakod a megfelelő címletű pénzt a borítékba. Amolyan becsületkassza, kemény 5 dollár per kocsi. Ja és persze adományokat mindig szívesen vesznek, ha valakinek nehéz a pénztárcája :)

Amikor szépen elrendeztük a papírmunkát, akkor meglestük a túraútvonal-térképet, hogy akkor mégis mennyire szeretnénk messzire menni, mert azért valljuk be, nekem vannak határaim, már ami a messzire nem városon belüli, magaslati sétát illeti. Kisalföldi vagyok, na. Ha vízszintben kell sétálni, városban, múzeumban, akárhol, azt bírom jó sokáig, de az emelkedőkkel záros határidőn belül problémáim szoktak adódni. Nem mindenki termett túrázásra.

Amint meglett, hogy melyik túrát választjuk, ami mindkettőnknek megfelelt – mert ugye Martin szerencsémre, vagy éppen szerencsétlenségemre imád hosszú túrákat tenni – nekiálltunk kipakolni a kocsiból, mert itt elég rendesen vízhiány van a nemzeti parkban. Mindenhova ki van írva a bejárat környékén, hogy nincs a hegyekben víz, tessék magaddal vinni, főleg, hogy túrázol, kiizzadod, és nincs a következő szikla mögött egy Walmart, hogy megvedd a kis fél literes üvegedet. Martin hozott magával egy egygallonos vizet, én vittem a kis üvegemet és így el voltunk látva folyadékkal.

Az első léptek :)

A túraútvonal pedig egy kellemes táv, elmenni fel a hegynek, két barlang mellett, azok után el kell fordulni, és ha azon az úton továbbmegyünk, eljutunk az ablakhoz. Vagyis az ablaknak nevezett kilátóponthoz, ahonnan egyáltalán nem lesz csúnya El Paso.

Szóval, uccu neki, felszerelkezve nekiindultunk. Hegynek és dombnak fel. Útközben érdekes sivatagi táj tárul elénk, különböző növényekkel, amiknek mai napig nem tudom a nevét, de hát mindent én sem tudhatok. Jó nagyra nőnek :)

Továbbá találkoztunk emberkékkel is, akik szintén úgy gondoltál, mint mi, hogy jó lesz egy szombat délutánt így eltölteni. Apa, Anya három gyerekkel, ugyanúgy, mint a pasas, aki ezt egyedül tolja, fülében zenével, egyik kezében pedig fél literes palackkal. Tőle azt is megtudtuk, hogy ez neki idézem: „just the regular weekend training”, vagyis csak a szokásos hétvégi edzés. Hát ő tudja, végül is, ha én is itt nőttem volna fel, akkor tényleg szokványos lenne. De nekem a vízszintes táj a normális.

Pár pillanatkép útközbenről :)

És amikor eléred a két barlang közül az egyiket, akkor megvan a nap első sikerélménye :)

És az fényképért kiált :) - kicsit Indiana Jones-os a háttér - 3. rész

Nem mellesleg a túratárssal is...

Na és amikor felérsz a tetejére, ahonnan addig ellátsz, amíg tart az ég, na az szintén megér pár tájképet. Ezek itt alant kérem szépen Kelet-El Paso-t ábrázolják.

És mivel nem is én lennék én, ha jó irányba mentünk volna, a barlangok után sikeresen nem arra fordultunk, amerre kellett volna. De ugye erről nekünk akkor fogalmunk sem volt. Éppen nem volt a közelünkben a környéket kicsit jobban ismerő elvtárs. Szóval akkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán mégsem jó az irány, amikor már nem ártott volna, ha van karabiner is nálunk, meg mondjuk szabályos hegymászócucc, mert hasznát vehettük volna. Az volt az a pont, amikor azt mondtuk, hogy akkor fordulunk vissza. De addig hősiesen bírtuk. Visszafelé szintén találkozunk az edzős pasassal, kérdeztük tőle, hogy akkor mit csináltunk rosszul, na akkor derült ki, hogy szépen "jó" felé kanyarodtunk, csak ennyi volt a bibi.

Visszaérve a kocsihoz, meglestem harci sérüléseimet, mert pár karcolást a jótékony kaktuszoktól útközben összeszedtem, de mikor konstatáltam, hogy túl fogom élni, már el is döntöttük, hogy megyünk a következő programpontra, ami nem veszi annyira igénybe a lábunkat, annál inkább továbbra is lefoglalja a szemünket. Ugyanis van egy Wyler Arial Tramway nevezetű eszköz, ami gyakorlatilag egy zárt kabinos libegő fel egy jó magas pontra, ahonnan szintén nem rossz a kilátás. 

Az első kabinok egyike

Éppen várunk a következőre :)

Na és onnan fentről valami hasonló képet kap az ember lánya.

Főleg, mert átlátni Mexikóba. És mellesleg pont akkor ment el a határ mellett egy jó hosszú vonat, ahol csak úgy kedvtelésből elkezdtem számolni a vagonokat, 60-nál hagytam abba és még nem tartottam a vonat felénél. Nem irigylem az illetékest, aki várt a sorompónál, amíg az tovahalad.

Ezek után hazafelé vettük az irányt, mert bően ledolgoztuk a reggelire általam bevásárolt bagel-t :)

Folytatása következik...

A little bit of Texas...

Mivel elég rendesen lemaradásban vagyok, nem ártana kicsit felzárkóznom, különben egy csomó mindenről elfelejtek mesélni. 

A mai téma a countryzene és az, hogy ezt a helyiek milyen körülmények között hallgatják, továbbá hogy mit csinálnak közben. Mert hogy itt egy a címben olvasható bár létezik, amely tipikusan arra van ráállva, hogy countryzenét játsszon, sortáncot tanítson és hogy cowboykalapban és csizmában levő embereknek szolgáljon fel folyékony nem éppen alkoholmentes nedűt. 

A hely neve tehát A little bit of Texas, ami nem angolosok kedvéért annyit tesz, hogy Egy pici Texas. Texas nem arról híres, hogy megelégszik a kicsivel, ezért a hely sem éppen az. De előtte nem árt, ha be is jutunk oda. Mert a helyzet az, hogy Ámerikában 21 év alatt nem fognak beengedni a szórakozóhelyre és ez nem olyasmi, amit egy vállon veregetéssel és némi csúszópénzzel el lehetne intézni. Mert itt a bejáratnál elkérik a személyidet - itt a jogsi működik erre a célra - lehúzzák egy erre alkalmas gépen, ami kiköpi az ajtónálló kedves szekrénynek, hogy te elmúltál-e már 21. Ha igen, akkor természetesen semmi további teendő nincs, csak szórakozni. Amennyiben nem, akkor sarkon fordít és hazaküld, hogy öregedjél még egy kicsit. Ezért olyan hatalmas szám az amerikai filmekben a hamis személyivel való seftelés, mert tényleg megnézik. De amilyen alapossággal ez megvan, azok alapján az én képem helyett lehetett volna akár egy rinocérosz is, amíg 1993 előtt született. Mert arra viszont a kutya sem kíváncsi.

A probléma ott kezdődött, amikor első alkalommal ide úgy mentünk, hogy vittem Mayer Zoli kollégámat is, aki akkor pont itt volt Reutlingen-ből üzleti úton. Pechünkre jó sokat kellett várni a határon, ezért késve érkeztünk meg már amúgy is, mert itt minden csütörtökön fél 8-tól fél 9-ig ingyenes sortáncoktatás van. Én meg azon mondjuk szívesen részt vettem volna. Szóval úgy beszéltük Zolival, hogy elmegyek érte kocsival, hogy ő tudjon alkoholizálni, és akkor az mindenkinek kényelmes. Fel is veszem olyan fél 8 felé, mert úgy értünk haza és mivel nincs messze a hely, meg is érkeztünk olyan 45-re a helyszínre. Én szedem elő az útlevelemet, mutatom az elvtársnak, rendben, karszalag megkap, kész vagyok. Zoli meg nézett rám nagy kerek szemekkel, hogy ide kell a személyi? Mondom, drága, hát ide kell, de nem mondod komolyan, hogy semmilyen személyazonosító dokumentum nincs nálad? És a hitelkártyáján meg a készpénzen kívül talán ha zsepi volt nála. Ha kikapunk egy random útellenőrzést, akkor tutira a sitten végzi, amíg nem tudjuk tisztázni, hogy ő nem illegális bevándorló. Mert ezzel itt nem jó játszani.

Szóval kocsikulcs elő, kocsiba vissza, hazavittem. Szegényem egész végig azon volt kiakadva, hogy mi az már, hogy elkérik a személyiét, háromgyerekes családapa, nem nézik ki belőle, hogy már bőven elmúlt 21? Mellesleg a srácot úgy kell elképzelni, hogy nekem úgy a felkaromig ég, és vékony a lelkem, és mióta Németországban dolgozik, kisimult az arca, kevésbé stresszes a meló, na. Tényleg nem lehetne halvány fényben elmondani, hogy hány éves. És amikor ezt elkezdte elmondani a szekrénynek, és még meg is kérdezte, hogy a 80 éves bácsitól is elkérik a személyit? Még talán maga lepődött meg a legjobban, amikor erre igen volt a válasz.  Továbbá mondta azt is a kocsiban, hogy akkor már vissza se jön, mert még nekimenne a szekrénynek, hogy jól beolvasson neki, meg sajnálja, hogy elrontotta az estémet, meg így lemaradok a táncról. De én meg próbáltam nyugtatgatni, hogy én ide akár minden héten eljöhetek. Kiraktam a hotelnál és mire kiszállt a kocsiból valahogyan sikerült visszatérnie az eredeti elgondoláshoz, hogy visszajön velem. Mert ugye még azt is mondta még a bárnál, hogy ne csináljak belőle gondot, majd hív egy taxit. mondom, drága, El Paso-ban nem rohangásznak csak úgy a kósza taxik, az hosszú várakozás lenne.

Úgyhogy végül megérkeztünk a helyre, amiről nem éppen profi, de azért használható képeket csináltam :)

Szóval miután sikerült kapun belülre kerülnünk, megcsodáltuk a környezetet. Minden szép faburkolatú, melegséget áraszt, a fényekkel együtt. A hely közepén pedig ott a tánctér, ahova itallal és csak úgy álldogálva nem lehet belépni és ezt elég komolyan is veszik. Az azért van, hogy táncolj.

És a tanár pedig Raul, aki tutira 60 felett van és mindig megkérdezi, hogy akkor szeretnénk-e még gyakorolni számolással vagy mehet-e zenére. (értelemszerűen, nem az első alkalommal tudtam ezt meg, hanem később...) Pluszban, mint kiderült, amikor érkezés van még a táncoktatás előtt, ott áll az ajtóban és mindenkitől megkérdezi, honnan jött, hogy később a bevezető monológjában az összes asztaltársaságot üdvözölhesse. :)

És suhannak a Texas Dubstep-et táncolók

A táncot alapjáraton így kell elképzelni, persze ennek a sokkal alapabb verzióját. 

A közönségről annyit, hogy a legfiatalabbtól – értsd 21 – egészen a nagymamikig mindenkit meg lehet találni. De komolyan. Egymás mellett ropja az egyetemista és a cowboy csizmát viselő 70 éves mami, akinek tenyérnyi nagyságú övcsatja van, természetesen olyan inggel, ami be van tűrve a farmerba. Mert az úgy adja. Plusz olyan lélekkel tolják, hogy néha én elszégyelltem magam, hogy nem tudom lekövetni. Ahogy tapasztaltam, minden számra megvan a saját kis pár taktusos koreográfia, ha az megszólal felállnak szépen sorban és indulhat a tánc. Nem az a fajta tánc, amibe könnyen elfáradsz, de azért ha sokáig csinálod, akkor kellőképpen érzed a lábad másnapra. 

Szóval, ez a hely kifejezetten tetszett mindenkinek és ami a fentiekből kiderült, voltunk ott egynél többször. Aznap este az ominózus igazoltatás után Zoli is megnyugodott a dupla whiskey-je után és mindenki rendben hazaért. :)

Trick or treat, or don’t… whatever

Na ez lesz az a gondolatmenet, amikor elmesélem, hogy milyen környezetben zajlik Ámerikában ez a Halloween-nek nevezett esemény. Mert ez itt hatalmas deal-nek számít, de tényleg.

Az egész ott kezdődik, hogy már 1 hónappal előtte kapsz a postaládádba egy egész reklámújságot, amiben komolyan csak a gyerek – és figyelem – felnőtt jelmezek vannak. Igen, mert itt a gyerkőccel együtt a felnőttek is beöltöznek. Biztos ilyenkor élik ki a bennük rejtőző gyereket, és kopogtatnak idegen házakba cukorkáért kuncsorogva. Mert minden felnőtt legbelül mégiscsak egy gyerek. Na ezek valahogy így néznek ki. (Amerika kapitány még mindig király :))

Amikor megvan a megfelelő jelmez, amit megálmodtál magadnak, akkor el lehet kezdeni gondolkodni a megvalósításon. Első opció a fenti, elmész egy jó kis (! - szarkazmus) Walmart-ba és megveszed. Meg ugye a hozzávalókat is, sminkcucc, egyszerűen lemosható, hogy a vámpírjelmez ne örökké tartson, boszorkánykalap, és persze az elmaradhatatlan édességhalmaz, ha éppen nem lenne otthon már elég az előző beszerzések alkalmával. Rádióhallgatás közben volt egy része az adásnak, ami azzal foglalkozott, hogy mennyit költ el egy átlag amerikai család erre a jeles ünnepre. Hát, amikor közölte az összeget, akkor hanyatt estem volna, ha nem éppen a kocsiban ülök. Mert ezekért a fent felsorolt vackokért az amerikaiak képesek átlagosan 70 dolcsit kidobni az ablakon évente. Kivéve a csokit, az nem vacak…, de az úgysem éri meg a jövő évet, esetemben pedig a jövő hetet sem. De akkor is 70 dolcsi a jelenlegi árfolyamon olyan 17 ezer jó magyar valutának felel meg, mert az most annyira „erős”…

Szóval a rádióadás azoknak a spórolós amerikaiaknak is adott tippeket, hogy hogyan lehet ennél kevesebb lóvéból is megúszni a Halloween-t. Pl. üljetek össze a haverokkal és cseréljétek ki a tavalyiakat és még ehhez hasonló bézik trükkök. Még jó, hogy elég sokszor váltok rádióállomást, ahol mindig zene megy, mert ha ezt kéne hallgatnom egész nap, tutira a pincében lenne az IQ-m.

És aztán ugye megindultak az irodai mesék arról, hogy ez hogyan szokott zajlani itt a határvidéken, ahol jó sok mexikói tud átjárni Jurarez-ből, mert a városon belülre átjöhetnek sima útlevéllel. Arról is szólt a fáma, hogy iskolabusszal hozzák át a mexikói kiskölyköket ezen az estén kopogtatni, az összegyűjtött szajrét meg eladják a túloldalon jó pénzért. Gondolom az akcióban részt vevő gyerekek meg részesedést kapnak. Ez aztán a jól működő üzleti modell, beszerzési ár bagatell, 90% fölötti haszonkulcs, tudnak ezek valamit.

Másik mendemonda volt az, hogy ha jönnek a gyerekek és neadjisten kifogynál a naftából, és már nem tudsz nekik adni, akkor vigyázni kell velük, mert esetleg mondjuk a kocsid szépen tojásos lesz reggelre. Nem illik nem otthon lenni ezen az estén. Vagy ha otthon vagy, az ne látszódjon. És nem ritka a 18-21 éves korosztály sem, aki kopogtat jelmezben.

Ezért mi Federica-val és Martin-nal úgy gondoltuk, hogy összedobjuk a készleteket és egy helyen fogjuk átvészelni az éjszakát. A választás rám esett, oké, kicsit jelentkeztem is a melóra, mert a vendégek jönnek hozzám remek mellékhatása, hogy nekiállok takarítani. Rita is emlegette mindig, hogy nyugodtan hívjak vendégeket, akkor legalább ki van takarítva és tényleg. J Szóval csütörtökön mindent szépen kitakarítottam, vagyis hát kiporszívóztam, meg rendet raktam, úgy is fogalmazhatnánk, hogy eltettem szem elől… ja és el is mosogattam J

Természetesen a dekoráció része sem maradhat el a dolognak. Mert ugye itt mindenki tököt farag. Igen, mindennek van egy első alkalma, ennek is volt, előző héten összeültünk délután, akkor Federica-nál és tököt faragtunk. Az előtte, alatta és utána képei következnek.

Úgy érzem, elsőre nem is rossz a végeredmény. De nem fogok hobbitökész lenni Halloween idejére. Hátulütője, hogy egy hét alatt rendkívüli mértékű minőségi romlás következik be a tökben és összeplottyad, és penészes lesz, szóval tényleges dekorációnak nem volt alkalmas, de egy hétig kint volt az erkélyen. 

Ja és a melléktermékből pedig lett a tejszínes curry-s tökleves :)

Szóval az ominózus péntek este megérkezett a társaság, csak így hármasban. A gyerekvárás mellett Herr Effelsberg megkapta feladatnak, hogy ő lesz a filmfelelős. Mégpedig az éjszaka jelentőségére való tekintettel, horrorfilmet fogunk nézni. Életemben nem néztem meg egyet sem, egyszer ezt is el kellett kezdeni. Martin ilyenkor megint Walmart elvttárshoz fordult segítségért, valami potom összegért beszerzett egy DVD-t, amin 3 film volt, mindegyiknek a Halloween-hez volt köze, mert mint kiderült van egy ilyen horrorfilmsorozat a 80-as, 90-es évekből. 

Betettük a lejátszóba, megnéztük, hogy Michael Myers hogyan kaszabolja le a szereplőket, míg egypár túl nem élte. Közben megérkezett a pizza, mert hogy éhesek lettünk. A film végeztével még nem akaródzott senkinek sem hazamenni, ezért a másodikat is megnéztük. Na de ennél azért kicsit bonyolultabb volt a dolog, ugyanis a DVD-n csak az a film volt. Martin már elkezdett azon gondolkodni, hogy ez a fogyasztó megtévesztése. Amíg rá nem jöttem, hogy amikor betette a lejátszóba a lemezt, a tetején nem volt semmilyen festés, felirat semmi. Az isteni szikra, te Martin, mi lenne ha megfordítanánk és úgy raknánk be? És nem igazam lett?

A harmadik film után már mindenki kellőképpen elfáradt a nagy öldöklésben, ezért Martin is és Federica is hazafelé vette az irányt. 

Felteszem a költői kérdést, mi hiányzik a fenti sztoriból?

Bezony, a gyerekek, akik csokiért és édességért kuncsorognak..., akikre felkészültünk. Mert a pletykák előző évekről, hogy iskolabusszal hozzák át a gyerekhadat a határon. Na hát ha most gondoltok egy számra, megvan? És kivonjátok belőle önmagát, akkor pont annyi gyerek kopogtatott be az ajtón, pedig nem egy olyan környéken lakom, ahol ne lenne gyerek. Még délután találkoztam is kettővel, akik közül az egyik Amerika kapitánynak volt beöltözve. Mondtam is neki, hogy jó jelmez. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogy minek öltözött be? Mondom, hogyne tudnám, Amerika kapitány. Visszakérdez a kiscsávó és hogy én minek vagyok beöltözve? - akkor jöttem munkából, pénteki szerkó, nem vittem túlzásba - mondom én nem öltözöm be, de még megtoldottam, hogy felveszem a pizsamámat és akkor én is leszek a pyjama girl. Hát furán nézett rám a kölyök, gondolom, nem ezt a választ várta. 

Szóval az egyetlen ember, aki kapott a csokiból az a pizzafutár volt. És ez mind megmaradt. Pár hétre nem lesz csokiproblémám... - persze mindenki magával vitt egy megfelelő mennyiséget :)

A végére még egy érdekesség, bent a raktárban - mert péntekenként az El Paso-i oldalon dolgozunk a raktárban - annyira komolyan vették a dolgot, hogy jelmezversenyt hirdettek. A kedves raktáros kollégák nagy része jelmezben téblábolt egész nap. Az eredmény: 3. helyezett: egy tini nindzsa harciteknőc - vett jelmez, 2. helyezett Hulk maga, emberi formában, de már zölden, 1. helyezett robot - saját kreálmány, papírból és kartonból csinálva, de volt többek között Robin Hood, rab vagy éppen egy doboz pattogatott kukorica. Nem aprózták el. Mivel ebben az időben éppen telefonkonferenciában ültem, sajnos kép nincsen róluk, de bízom a fantáziátokban :)

Másnap vásárolni voltam, nem angolosok kedvéért: "Halloween jelmezeket október 31-e után nem áll módunkban visszavenni." Vajh miért?