A little bit of Texas...

Mivel elég rendesen lemaradásban vagyok, nem ártana kicsit felzárkóznom, különben egy csomó mindenről elfelejtek mesélni. 

A mai téma a countryzene és az, hogy ezt a helyiek milyen körülmények között hallgatják, továbbá hogy mit csinálnak közben. Mert hogy itt egy a címben olvasható bár létezik, amely tipikusan arra van ráállva, hogy countryzenét játsszon, sortáncot tanítson és hogy cowboykalapban és csizmában levő embereknek szolgáljon fel folyékony nem éppen alkoholmentes nedűt. 

A hely neve tehát A little bit of Texas, ami nem angolosok kedvéért annyit tesz, hogy Egy pici Texas. Texas nem arról híres, hogy megelégszik a kicsivel, ezért a hely sem éppen az. De előtte nem árt, ha be is jutunk oda. Mert a helyzet az, hogy Ámerikában 21 év alatt nem fognak beengedni a szórakozóhelyre és ez nem olyasmi, amit egy vállon veregetéssel és némi csúszópénzzel el lehetne intézni. Mert itt a bejáratnál elkérik a személyidet - itt a jogsi működik erre a célra - lehúzzák egy erre alkalmas gépen, ami kiköpi az ajtónálló kedves szekrénynek, hogy te elmúltál-e már 21. Ha igen, akkor természetesen semmi további teendő nincs, csak szórakozni. Amennyiben nem, akkor sarkon fordít és hazaküld, hogy öregedjél még egy kicsit. Ezért olyan hatalmas szám az amerikai filmekben a hamis személyivel való seftelés, mert tényleg megnézik. De amilyen alapossággal ez megvan, azok alapján az én képem helyett lehetett volna akár egy rinocérosz is, amíg 1993 előtt született. Mert arra viszont a kutya sem kíváncsi.

A probléma ott kezdődött, amikor első alkalommal ide úgy mentünk, hogy vittem Mayer Zoli kollégámat is, aki akkor pont itt volt Reutlingen-ből üzleti úton. Pechünkre jó sokat kellett várni a határon, ezért késve érkeztünk meg már amúgy is, mert itt minden csütörtökön fél 8-tól fél 9-ig ingyenes sortáncoktatás van. Én meg azon mondjuk szívesen részt vettem volna. Szóval úgy beszéltük Zolival, hogy elmegyek érte kocsival, hogy ő tudjon alkoholizálni, és akkor az mindenkinek kényelmes. Fel is veszem olyan fél 8 felé, mert úgy értünk haza és mivel nincs messze a hely, meg is érkeztünk olyan 45-re a helyszínre. Én szedem elő az útlevelemet, mutatom az elvtársnak, rendben, karszalag megkap, kész vagyok. Zoli meg nézett rám nagy kerek szemekkel, hogy ide kell a személyi? Mondom, drága, hát ide kell, de nem mondod komolyan, hogy semmilyen személyazonosító dokumentum nincs nálad? És a hitelkártyáján meg a készpénzen kívül talán ha zsepi volt nála. Ha kikapunk egy random útellenőrzést, akkor tutira a sitten végzi, amíg nem tudjuk tisztázni, hogy ő nem illegális bevándorló. Mert ezzel itt nem jó játszani.

Szóval kocsikulcs elő, kocsiba vissza, hazavittem. Szegényem egész végig azon volt kiakadva, hogy mi az már, hogy elkérik a személyiét, háromgyerekes családapa, nem nézik ki belőle, hogy már bőven elmúlt 21? Mellesleg a srácot úgy kell elképzelni, hogy nekem úgy a felkaromig ég, és vékony a lelkem, és mióta Németországban dolgozik, kisimult az arca, kevésbé stresszes a meló, na. Tényleg nem lehetne halvány fényben elmondani, hogy hány éves. És amikor ezt elkezdte elmondani a szekrénynek, és még meg is kérdezte, hogy a 80 éves bácsitól is elkérik a személyit? Még talán maga lepődött meg a legjobban, amikor erre igen volt a válasz.  Továbbá mondta azt is a kocsiban, hogy akkor már vissza se jön, mert még nekimenne a szekrénynek, hogy jól beolvasson neki, meg sajnálja, hogy elrontotta az estémet, meg így lemaradok a táncról. De én meg próbáltam nyugtatgatni, hogy én ide akár minden héten eljöhetek. Kiraktam a hotelnál és mire kiszállt a kocsiból valahogyan sikerült visszatérnie az eredeti elgondoláshoz, hogy visszajön velem. Mert ugye még azt is mondta még a bárnál, hogy ne csináljak belőle gondot, majd hív egy taxit. mondom, drága, El Paso-ban nem rohangásznak csak úgy a kósza taxik, az hosszú várakozás lenne.

Úgyhogy végül megérkeztünk a helyre, amiről nem éppen profi, de azért használható képeket csináltam :)

Szóval miután sikerült kapun belülre kerülnünk, megcsodáltuk a környezetet. Minden szép faburkolatú, melegséget áraszt, a fényekkel együtt. A hely közepén pedig ott a tánctér, ahova itallal és csak úgy álldogálva nem lehet belépni és ezt elég komolyan is veszik. Az azért van, hogy táncolj.

És a tanár pedig Raul, aki tutira 60 felett van és mindig megkérdezi, hogy akkor szeretnénk-e még gyakorolni számolással vagy mehet-e zenére. (értelemszerűen, nem az első alkalommal tudtam ezt meg, hanem később...) Pluszban, mint kiderült, amikor érkezés van még a táncoktatás előtt, ott áll az ajtóban és mindenkitől megkérdezi, honnan jött, hogy később a bevezető monológjában az összes asztaltársaságot üdvözölhesse. :)

És suhannak a Texas Dubstep-et táncolók

A táncot alapjáraton így kell elképzelni, persze ennek a sokkal alapabb verzióját. 

A közönségről annyit, hogy a legfiatalabbtól – értsd 21 – egészen a nagymamikig mindenkit meg lehet találni. De komolyan. Egymás mellett ropja az egyetemista és a cowboy csizmát viselő 70 éves mami, akinek tenyérnyi nagyságú övcsatja van, természetesen olyan inggel, ami be van tűrve a farmerba. Mert az úgy adja. Plusz olyan lélekkel tolják, hogy néha én elszégyelltem magam, hogy nem tudom lekövetni. Ahogy tapasztaltam, minden számra megvan a saját kis pár taktusos koreográfia, ha az megszólal felállnak szépen sorban és indulhat a tánc. Nem az a fajta tánc, amibe könnyen elfáradsz, de azért ha sokáig csinálod, akkor kellőképpen érzed a lábad másnapra. 

Szóval, ez a hely kifejezetten tetszett mindenkinek és ami a fentiekből kiderült, voltunk ott egynél többször. Aznap este az ominózus igazoltatás után Zoli is megnyugodott a dupla whiskey-je után és mindenki rendben hazaért. :)