Road to nowhere... part 2

Ahogy rémlik, még adós vagyok egy sztorinak a végével. Na az úgy volt, hogy már péntek késő este volt, mire megérkeztünk Reni ismerőseihez, Szalayékhoz, amikor is elkezdtünk ugye beszélgetni, meg kivel mi van, én bemutatkoztam, és hát ugye szóba került az úton történ incidens is. És mivel ők már vagy huszonegynéhány éve Texasban élnek, kicsit többet tudnak a helyi yard szokásairól. Elmondtuk az esetet, és a következőket tudtuk meg. 

Ad 1: Texasban a rendőr nem állíthat meg ok nélkül. Ergo az, hogy otthon igazoltat a rendőr, mert teszemazt nem tetszik neki a fizimiskád, na itt ilyen nincs. De ugye az a pöpp gyorshajtás tökéletes indok volt arra, hogy megállítson.

Ad 2: Texasban a gyorshajtást azért elég szigorúan veszik, ha kint van egy tábla, hogy speed limit, vagyis nem angolosok kedvéért sebességhatár, mondjuk 60 mérföld per óra, ami jó magyar megoldásban olyan 96 km/per óra, ami mellesleg a lakott területen belüli interstate-en történő utazási sebességnek felel meg, akkor azt jó betartani. Ezt elég komolyan veszik, főleg, hogy ha még a tábla alatt egy olyan is kint van, hogy strictly enforced, vagyis szigorúan betartatják. Mondjuk ilyen speckó táblával csak Louisiana-ban futottunk össze, de legalább ezt is tudjuk. Ha netalántán picit túlmentél a megengedett sebességhatáron, akkor az a pici max. 5-6 mérföld per óra legyen. Mert ha így még el is kap a yard, akkor annyit mondasz, hogy nem ismered el, ennyiért nem fog bíróság elé cibálni, mert nem éri meg az adófizetők pénzét erre pazarolni egy olyan országban, ahol a pereskedés mellesleg nemzeti sport.

Ad 3: Ilyenkor minden rendőrnek kötelessége adni egy papírcetlit, amin hivatalosan le van írva, hogy mi lesz a következő lépés, el kell menni ezt és ezt befizetni, vagy netalántán annyira sikerült gyorsan hajtani, hogy az éjszakát a yardon töltjük. Na odáig azért nem sikerült eljutni. Plusz ezután kínosan figyeltünk arra, hogy max .5-6 mérfölddel többre állítsuk be a tempomat-ot, amit itt cruise-nak hívnak. (ami egy zseniális találmány, de tényleg, még nem ültem ilyenben, és Vicának is van...)

És ez az utolsó a lényeg, mert csak visszaadta a papírjaimat és elengedett. Előtte azért még rám hozta a frászt, hogy félrenézte a vízumot és még bevisz illegális Államokban tartózkodásért, ráadásul jogtalanul. Szóval Herr Tarcsi, igaza volt, ráhibázott :).

Na, csak megérkeztünk, egyelőre Austinba. Onnan másnap reggel egy jóféle reggeli után, ahol volt terülj terülj asztalkám echte magyar téliszalámival és Pannónia sonkával, igen, azzal. Hiánycikk... A második etap hangyányit volt rövidebb mint az első, és tanulva az előzőekből, nem mentünk a megengedettnél 5-tel többel, és mindig tankoltunk, amikor a pöcök úgy hozta. Meg azért a helyzetet egyszerűsítette, hogy Austin után már azért rendesen voltak települések is, és mivel Ámerikában minden sarkon kell lennie egy benzinkútnak, ezt a jó szokásukat nem hagyják el az állam más területein sem. Kis intermezzo volt, hogy TomTom (a GPS) bevitt minket majdnem Houston belvárosba, ha hagytuk volna magunkat. De ennek a kis kitérőnek a következő felhőkarcolók lettek az eredményei. (Houston, baj van...)

Közben nagyon ügyesen végigmentünk egy mocsár fölött, már Louisiana államban, mert hogy Carl-t idézzem, nem jártál Louisiana-ban, ha nem voltál mocsárban. Ezt magaslati levegőből élveztük, de később elmentünk egy igaziba is...

És hogy legyünk stílusosak, egy batmobil is az utunkba került...

Azt már ne kérdezzétek, hogy ez a keresztbe árokba fordult áruszállító kamion előtt vagy után volt-e, de ha hézagos emlékezetem nem csal, akkor közben, mert éppen emiatt álltunk a dugóban.

Na de most már tényleg megérkeztünk, azért ennyi idő után már illett. Leparkoltunk, kinyújtóztattuk kicsit a végtagjainkat, kicsit helyrepofoztuk magunkat, és irány New Orleans, szombat este. Gondoltuk, jól fog esni némi kaja, és elsőre a helyi Po' Boy szendvicset szerettük volna kipróbálni, mert hogyismondjam, az New Orleans gyros-a. Kábé nem is kell máshogy elképzelni, mint egy nagy szendvicset - kivételesen nem agyonédesített hamburgerszendvicset, hanem normális francia kenyeret - tele minden jóval, persze csak mérsékelten zöldséggel, továbbá az adott helyre jellemző szósszal, meg tenger melletti város lévén lehet kérni akár tengeri herkentyűkkel is. Amit én még előtte kinéztem, hogy Johnny's Po'Boy-ba kellene elmenni, mert nagyon ajánlják, hát az éppen zárva volt, ilyen 9-5-ig tartó nyitvatartással rendelkezik a vendéglátó ipari egység. Furcsa, na.

Helyette a közelben mentünk be egy helyre, ahol Jimbalaya-t sikerült rendelni, mint minden tősgyökeres New Orleans-i. Az alábbi kép alapján mire tippeltek?

Ez bizony egy jófajta otthoni rizses húsra hasonlít, első blikkre, csak némi módosítással. Ezt itt rákkal csinálják, meg azért hogy legyen mellé némi íze is, jó erősen megfűszerezik, plusz ha ez nem lenne elég, akkor minden asztalon alapfelszereltség a Tabasco szósz, amit meg úgy érzem nem kell bemutatni. 

Öblítésnek szintén egy helyi specialitást próbáltunk ki, Katrina után szabadon, hurrikánnak hívják. Nem spórolták ki belőle a rumot, na. Meg a méretei sem éppen európaiak, de ami otthon a nagy, az itt a kicsi. Plusz kihasználtuk a lehetőséget, hogy Carl vezetett.

És természetesen a közös kép a vendéglátókkal sem maradhatott el. Carl és Barbara a bal oldalon. 

Aznap este már csak egy kis sétát iktattunk be, hol máshol, mint a Bourbon street-en, ami New Orleans szórakozónegyede, bárokkal, éttermekkel, bulihelyekkel, ahol mindenféle érdekes fazont lehet látni. A transzvesztitáktól elkezdve Homer Simpson-ig. Ja és természetesen a yard sem maradhat ki, hiszen vigyázni kell a jónépre. Szolgálunk és védünk, és ugye figyelmeztetjük a gyorsan hajtó külföldieket, hogy nem kéne ezt csinálni, de csak mert jófejek vagyunk. 

Valaki úgy gondolta, jobban lát az ablakból, ha kiül a párkányra, neki sem víz van a kezében...

Ez a jófejség abban is megnyilvánul, hogy elmentünk egyszer a Bourbon-ön egy csaj mellett, aki hát hogyisfogalmazzak szépen és úrinősen, nem volt józan. Konkrétan már nem gazán állt a lábán, jó volt, hogy a környéken ott volt egy kresz tábla. 10 perc múlva elmegyünk megint a környéken, sorfalat áll a yard, mert a csaj úgy gondolta, hogy ő akkor most lefekszik aludni. Carl még oda is szólt nekik, hogy "Thanks guys for beeing here." Nem angolosok kedvéért, köszi, hogy itt vagytok. 

Pár kép a hangulatról...

Le sem lehet tagadni, hogy a francia negyedben járunk...

Meg azt sem, hogy szombat este van...:)

Kuba után szabadon :)

És mivel New Orleans a jazz otthona, nem maradhatott ki az utcazene sem. A templom előtti téren sikerült ezt lencsevégre kapni. (meg emiatt megtanultam youtube-ra feltölteni is..., mire nem jó egy blogírás :))

Hosszú még a hétvége, mondhatnám úgy is, hogy folytatása következik...

Road to nowhere... part 1

Hát igen, ide is eljutottam… Ha valaki azt mondja nekem olyan 1 évvel ezelőtt, vagy nem is, elég, ha három hónappal ezelőtt, hogy New Orleans-ban a Bourbon Streeten fogok szombat este császkálni, akkor konkrétan körberöhögöm… De úgy éreztem, ha már egyszer itt vagyok, akkor miért ne? Nem mondhatnám, hogy közel van a lakhelyemhez, cserébe viszont van egy másfajta hangulata, amit mindenképpen érdemes megtapasztalni.  De addig még hosszú az út, az odajutás sem volt éppen zökkenőmentes és akkor még diplomatikusan fogalmaztam.

Ugyanis anno, amikor én még 2007-ben rögtön érettségi után kijutottam az Államokba, akkor voltam utoljára Carl-lal és Barbara-val személyes kontaktusban. Ők voltak annak a minket vendégül látó csoportnak a tagjai, akik útközben a keleti parti Pennsylvania-ból, leköltöztek délre, jobban mondva, inkább visszaköltöztek, mert közel akartak lenni az unokájukhoz. Ez annyira sikerült nekik, hogy egy Slidell nevű kisvárosban laknak, most egymástól olyan 150 méteres távolságra, amit még magyar léptékben is közelinek mondanék. Ami meg New Orleans-tól konkrétan, ha egy olyan Budapest Érd távolságra van, akkor körülbelül megtaláltam a megfelelő mértéket. Csak egy nagy hídon kell átmenni. Erre úgy gondoltam, hogy születésnapom alkalmából meglepem magam egy New Orleans-i kiruccanással.

Ehhez felvettem a kapcsolatot onlájn a Carl-ékkal és pofátlanul rákérdeztem, hogy nem tudnánk-e összefutni, ha már országon belül vagyok. Mivel Carl fészbúkon előszeretettel tölti nyugdíjas idejét, ezért gyorsan meg is kaptam a választ, hogy de, igen jó ötlet, hogyan logisztikázzuk le? Mivel ők egy nagyobb utat terveznek ősszel vissza Pennsylvania-ba barátokat látogatni, egy El Paso-i út már nem fér bele idén a nyugdíjas büdzsébe, de ha gondolom, szívesen levezetnek hozzám El Paso-ba. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy akkor, ha a hegy nem megy Mohamedhez, amúgy is Mohamed akart menni a hegyhez, hogy várost is nézzünk, mert El Paso-t, máskor is megnézhetem. Gyerünk repjegyet nézni, mert ha kiszámoljuk, olyan 1100 mérföld van a két város között, és csak egy egész Texas-t meg egy fél Louisiana-t kell miatta átrepülni. Mivel azonban a tervezett utazási időpontja előtt három héttel kezdett el megfogalmazódni bennünk az ötlet, akkor még nem tudtam, hogy a realizálás kicsit költséges lenne, ha repülővel oldanánk meg. Ergo marha drága volt a repjegy, mondom, erre alszom még egy napot, az egy 50 dolláros drágulást eredményezett. Szóval erről a közlekedési módról lemondtam. Zárójel ez egyébként kb. naponta hozott plusz 50 dolcsit, amikor később is ránéztem. Itt nem igazán vannak olyan lókoszt – nem angolos olvasók kedvéért fapados – légitársaságok, amikkel otthon 10 ezer forintból elruccansz Párizsba croissant-t reggelizni, mert úgy hozta úri kedved. Zárójel bezárva.

Másik opció lett volna a vonat, ami olyan alsó hangon 29 óra alatt el is juttatott volna A-ból B-be. Hát ezt az opciót is elvetettük, mert a költségfaktor sem volt éppen optimális. Maradt a kocsi. És igen, Endi elhatározta, hogy ebben az itt töltött 3 hétben szerzett annyi vezetési tapasztalatot, hogy nekivág egy guglimepsz által alsó hangon 16 órásnak kalkulált vezetésnek a kis Versa-val -akit mellesleg a közeli kapcsolat miatt elneveztem Vicának. Mert a Vica Versa szerintem adja. És most már látom, hogy egyesek fogják a fejüket... - mert miért ne? 

És tényleg miért is ne? Mert az időintervallum, amire ezt a kis kiruccanást terveztem, pont egy 4 napos hosszú hétvégére esik, ahol a kedd egy mexikói nemzeti ünnep, ezért a hétfőt elkommunizáltam szabadságnak, amit a főnököm engedélyezett is, és ha pénteken időben indulok, akkor simán megoldható a dolog. Méghozzá úgy, hogy vissza is érjek kedd estére.

Hát belevágtam a szervezésbe, ugyanis az itteni benzinárakkal kalkulálva, meg számolva azzal, hogy Vica nem zabál sokat, még mindig a kocsival leruccanunk New Orleans-ba vitte el a pálmát. Bár időben nem volt annyira előnyös a megoldás, de mivel nem volt más, ezért azzal játszunk, ami van. Ennek nekiindulva, megkérdeztem Renit, van-e kedve elkísérni, ha rákérdezek Carl-éknál, hogy jöhet-e plusz egy ember. Nem kellett sokat gondolkoznia, és még két levélváltás után jött a válasz, hogy persze hogy jöhet a plusz egy fő. Mégis jobb ketten megosztva vezetni, mint egyedül a szumma 16 órát. Szóval, uccu neki. Sosem voltam normális, nem most fogom elkezdeni. Ez volt az a "kis" szakasz, innen nem is tűnik vészesnek.

Egy – kivételesen nem napfényes, hanem kicsit borús – péntek délután korábban leléptünk az ámerikai oldalon a munkából, így nem kellett bajlódni a határon történő átkeléssel és idővesztéssel és egy gyors első tankolás után irány az I10, amit már annyira ismerünk, hiszen minden nap azon járunk dolgozni.

Na és itt is jól jött, hogy nem egyedül vágtam neki, legalább volt társaság, nem aludtam el a kormánynál, és ha már szóltam, hogy váltsunk, akkor váltottunk. De maga az Austin-ig tartó út sem volt eseménytelen. Ugyanis amúgy is meg akartam állni San Antonio-ban éjszakára, mert ad 1 kocsiban aludni, na ahhoz már öreg vagyok, ad 2, nem egyhuzamban gondoltam 16 órát vezetni. Erre Reni szól még a tervezési fázisban, hogy akkor miért nem megyünk Austin-on keresztül, mert neki ott vannak ismerősei, aludhatnánk náluk. Mondom, tiszta haszon, akkor lókoszt megoldásban megyünk, mert megspóroljuk a motelköltséget. Pár nap múlva jött a válasz, hogy ámen, otthon lesznek az oda és visszaúton is, és sok szeretettel várnak minket. Ez a kis utazás még péntek este végéig volt betervezve, ami az út kb. fele, de még így is egy hangyányival a nagyobbik fele, olyan 570 mérföld. Ezt guglimepsz szerint kb. 8 és fél óra alatt meg lehet tenni, na mármost ebből 6-ot én abszolváltam, természetesen megállásokkal. Legalább elmondhatom, hogy ezt is megcsináltam J

Az első dolog, ami feltűnt a vezetéssel kapcsolatban, hogy az út meglehetősen, hogy is fogalmazzak diplomatikusan, egyenes… Főleg Texasban. Az I10-esen mentünk keletnek jó sok ideig, ami alatt elég sok minden történt. Kezdetnek ott volt mondjuk a vihar, amit sikeresen átszeltünk. Ez azért volt mondjuk érdekes, mert errefelé nem szokott dézsából szakadni az eső, vagy ha igen, egy aprócska folton, 3 percig. Aztán eláll, kisüt a nap és visszajön a szárazság. Na mi pont kifogtunk egy olyan nagy foltot, ami sikeresen fél órán keresztül tartott és elhihetitek, nem vezettem éppen lassan. Erről kb. egy ilyen képpel tudok szolgálni.

A látótávolság mondhatni igen kicsi, de hát ezt a lapot osztották. Miután sikeresen kiverekedtük magunkat a viharból, megint ismerős terepre tévedtünk, értsd kisütött a nap és csak a nagy egyenes út volt előttünk, szóval megengedtem magamnak, hogy a nagy semmire való tekintettel gyorsan menjek. Ez olyan 100 körül volt, mérföld per órában. ami úgy alsó hangon 160-at jelent kilométer per órában. Ha már lúd legyen kövér alapon, kipróbáltam, otthon amúgy sem sokat vezetek, itt meg tényleg olyan távolságok vannak, hogy érdemes gyorsabban vezetni. Na de ha ennyivel megy az ember lánya, akkor törvényszerűen Vica is többet fogyaszt a kelleténél. És most itt kedves Csabi barátomat idézném:"ha felidézed az USA-s horrorfilmeket, amiben eltűnik a térerő, nos ez nem áll messze a valóságtól". Igen voltunk a semmi közepén, ahol se kép se hang és ami még fontosabb se benzinkút és Vica is akkor kezdett el villogni, hogy ő bizony lassan kiürül. Ezek a modern kocsik meg már azt is kivillogják, hogy még hány mérföldig jó a nafta, ami benne van. Hát egyszerre de marhagyorsan lelassítunk, mert 15-öt írt ki, villogva, folyamatosan csökkenve, és hát a legközelebbi ember lakta helyért imádkoztunk. Ugyanis ilyen helyes kis táblákon ki van rakva, hogy Exit X és amit most nagyon kerestünk, na az a GAS volt. Különben nagy gázban leszünk. Tudom, ez is fárasztó.

És egyébként még belegondoltunk, hogy akkor ennyit le kéne sétálni, mert közben kiderült, hogy a következő emberlakta település, ahol van benzin, na az kb. ugyanennyire van tőlünk. Hát nem kis kő esett le a szívünkről, amikor szépen megvolt a tábla, le is fordultunk, és a következő kanyarban jön a kisebb tábla, hogy Chevron 2, azaz egy Chevron kút leledzik balra, 2 mérföldre, akkor már nagyon a végét jártuk és alapból nem szokásunk ilyen kútra járni, mert hát drága, de úgy érzem ott elértük azt a bizonyos határt, amikor azt mondod, hogy nem tökmindegy? Begurultunk a kúthoz és ott készült a következő lesifotó.

Nagyon porzik a tank...

Egyébként volt már róla szó, hogy itt olyan előrefizetős megoldás is van, amit aztán szépen belecsorgatsz, jelen esetben a Vicába. Itt akkor nem spóroltunk, tutira belemegy 45 dolcsi, hiszen majdnem üres a tank, hát vagy félrecsinálták a mutatót, hogy inkább kevesebbet mutasson, mint ami a tény, hogy ne ragadj ott a préri közepén térerő és benzin nélkül, vagy akkor még nem ismertük ki Vicát és a tankolási egységeket. amire ez a pár nap igazán megtanított minket, hogy melyik pöcöknél kb. hány dollárt kell tankolni, hogy kvázi tele legyünk. Nem szerettük volna ezt még egyszer átélni...

Pár életkép az útról, amikor már nem én vezettem, fényképeztem...

Volt azért még ilyen elvetemült az utakon, mint mi...

Ha útban van a hegy, vágjuk ketté...

Dokumentáció Hogyan készült? style

És akkor azt hihetnénk, hogy ezek után az izgalmak után már semmi nem jöhet. Ugye eddig volt vihar, zuhé, majdnem ott ragadunk a préri közepén életérzés, de nem mindig van lejjebb, vagy ebben az esetben tovább. Ugyanis amikor szerény személyen vezetett, hát nem spórolt a sebességgel, igen ennek volt a következménye a fenti epizód. De ezt ugye nem lakott területen csináltam, persze lakott területen lejjebb vettem a gázt, de hát csak 90-re. Az meg még így is több, mint az a 80, amit megengednek. És akkor egyszer csak a sötétben elkezd villogni mögöttünk egy batár nagy Ford. Igen, rendőrbácsi, kérdezem is Renit, hogy ez akkor most nekünk villog? És ahogy kinézett, igen nekünk. 

Szóval sikeresen megesett az első USA-beli igazoltatás. Bácsi kopog az ajtón, hogy ugye tudja hölgyem, hogy gyorshajtás miatt állítottam meg. Hümmögtem picit, kérte a jogsimat, odaadtam a magyart meg a nemzetközit, mert az elméletben ugye elfogadott mindenhol, kicsit meg is illetődött a bácsi, lévén ilyet még nem nagyon láthatott. Ezért rögtön kért is egy hivatalos személyazonosító okmányt. Valami hatodik érzékkel kitaláltam, hogy a magyar személyimmel nem fog megelégedni, ezért az orra alá toltam az útlevelemet. Ja meg kérdezte, hogy akkor a bérelt kocsinak hol van a szerződése. Én meg nagy bátran mondtam, hogy hát otthon. Zárójel, életemben nem volt még bérelt kocsi a hátsó felem alatt, ezek után megtudtam, hogy a szerződést a bérelt kocsiban kell tartani - most már ott van... Zárójel bezárva.

Elviszi a két jogsimat, az útlevelemet, mi meg akkor kalkulálunk Renivel, hogy mekkora büdzséemelkedést fog nekünk jelenteni ez a pöpp gyorshajtás. Bácsi visszajön, kezében az útlevél, közli, hogy lejárt az útlevelem, hogy tudom-e. Nem akartam neki mondani, hogy legyen olyan kedves megtörölni a szemüvegét, de az 10 évre érvényes, tavaly csináltattam. Helyette udvariasan rávilágítottam az előző mondatban leírt tényre. Jé tényleg, volt a reakció, igaz, csak a vízumom járt le. Hasonlóképpen reagáltam volna, ha nem tartom magam, de aztán itt is mondtam, hogy kérem Biztos Úr, az nem lehet, 10 évre kaptam vízumot. Ja tényleg, ez 2024-ig jó, ahogy kinéz csak a hónapig és a napi jutott el a böngészésben. Visszaadja a dolgokat, és...

Mi meg Renivel ülünk a kocsiban, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy küldik a csekket? Vagy mi van? Azért nem mertem rákérdezni, hogy akkor most mi fog történni, mert pont előtte nap volt egy eszmecsere ebéd közben, hogy ha itt egy ilyen kérdést felteszel az amerikai oldalon, konkrétan arra gondolnak, hogy korrumpálni akarod őket. Mexikói oldalon ezt a kérdés már inkább várják, mert ott kicsit más erkölcsi felfogásban működik a yard. Inkább bölcsen hallgattam, és hogy mi lett a vége, na az majd egy következő posztban kerül leírásra...

Endi mos...

Tudom, most sokan megmosolyogják a címet, hogy ez akkor most a beetetés-e, vagy merre van a kandikamera. Közlöm, hogy tényleg megér egy misét, vagy ha azt nem is, egy rövidke posztot tutira.

Mert az otthoni mosógépek és az itteniek között ég és föld a különbség, jelezném első rögös tapasztalás után az előbbiek javára. 

Az egész ugye úgy kezdődött, hogy már lakásfeltérképezéskor látszott, hogy van mosókonyha, bizony, külön helység a mosógépnek és a – üljetek le – a szárítógépnek. Mert itt nem divat a kirakom az erkélyre a törölközőt száradni, vagy van szárítóm, ami az otthoni hagyományos értelemben vett „kiteregetem rá a dolgokat” eszköz, ami mindenhol van, még nekem is volt a koliszobában. Itt inkább ahelyett, hogy kiraknák a jó kis sivatagi száraz levegőre száradni a ruhákat, külön gépet működtetnek. De ehhez én kevés vagyok...

De hosszú még az út odáig, amíg száradhatnak a ruhák. Mert elsőre ugye szétválogatom, hogy mit szeretnék mosni – jelzem, ez már megy, még anno egyetem elején megtanultam, mert nem jártam már haza minden hétvégén, ahol Anya megcsinálta az ilyen dolgokat. Szóval sötétet sötéttel, fehéret fehérrel. Ez lenne a két gép... Amiből is a jobb oldali a mosógép.

Na de itt jött a neheze, kinyitom a mosógépet, ez a kép fogad.

Tiszta haszon egy részről, hogy van rajta használati utasítás, hogy az egyedülálló férfiemberek (meg én) is tudják használni, na de kérem, ezek Ámerikában nőttek fel, csak látták Anyukától, hogy hogyan tölti fel a mosógépet mosószerrel? Nekem max az emlékeim lehettek a Reszkessetek betörők 1-ből, amikor a kissrác egyedül mos. Mert, hogy alapjáraton kellene bele mosószer, meg öblítő, ez a nagyon bézik. De hogy az otthoni gépekben, pl, amivel akár a koliban, akár a Ritánál kellett mosni, mindegyikben megvan a helye mindegyiknek. Itt a bal lenti sarokban sikerült egy lyukat találnom, amire egyébként csak annyi van írva, hogy ’liquid bleech only’- nem angolosok kedvéért, csak folyékony fehérítő. Ez ugye nálam a nem megfelelő megnevezés miatt nem fedi az öblítőt, ergo azt oda nem öntöttem bele. Addig még csak eljutottam, hogy a ruha hova kerül…, meg aztán jött az isteni szikra, hát a jobb felső sarokban van ennek egy sorozatszáma, ami azért nem haszontalan ilyen esetekben.

Endi fogja google-et, aki sok esetben nagyon sokat tud segíteni, ha megfelelően használják. Beírja a sorozatszámot és máris köpi ki az elvtárs a használati utasításokat. Ott már csak azt a részt kell megkeresni, hogy mit hova öntünk. Meg is van, kiderült, hogy a mosószer egyenesen a dobba megy. Ámen, fél siker. De mire rájöttem, hogy az öblítő hova megy, google mellett még egy másik segédeszközt is igénybe kellett venni, ami a youtube. Pár kísérlet után kiderült, hogy vannak olyan elvetemült háziurak, akik ezt videóra veszik, amiből ugye én csak profitálni tudok J.

Szóval megvan az oszlop a dob közepén, abba öntik bele az öblítőt. Igen ám, de a képen is látszik, ez volt az alapbeállítás, hogy oda nem tudok semmit sem beleönteni. De használati utasítás is közölte, hogy le lehet csavarni. Próbálgattam, jó régen nem lehetett használva, mert sokadjára sikerült leapplikálni a tetejét. A belseje tök poros volt. Tényleg régen nem használták. De ide csak nem önthetek bele öblítőt, na nem azért mert poros, hanem mert, ha azt teletöltöm, akkor egy egész üveggel belerakhatnék egy szem mosás erejéig. Plusz az utasítás érelmében: töltse meg annyira, amennyit a csomagolás javasol, majd engedje fel vízzel, de ne töltsön közvetlenül a tartóba vizet? És nem én fordítottam félre, de a két mondatrész enyhén nem koherens. Hogyan töltsem fel vízzel, ha közvetlenül nem lehet bele vizet önteni. Ezen a problémán gyorsan túltettem magam, amint kiderült, hogy a kis kupak, amit leszedtem a tetejéről, na az bizony megfordítható és pont belefér az oszlopnak a tetejébe. Na a sokadik youtube videó után kiderült, hogy végülis ebbe megy az öblítő. Felhígítva vízzel, hogy a tetejéig érjen. De a használati utasítás azért azt is a felhasználó lelkére köti, hogy ne töltse túl. Ez tipikusan a „ne rakd a macskát a mikróba, mert nem tesz neki jót” tökéletes esete.

És akkor eljött a vár várt pillanat. Bekapcsoltam a gépet. És amikor elindult, jöttem rá, hogy mi a fenének az amerikaiaknak külön mosókonyha. Mert olyan baromi hangosan mos, hogy egyszerűen nem lehet meglenni  a gép közelében csukott ajtón keresztül sem. Az otthoniak csak akkor kicsit hangosabbak, ha centrifugálnak, de ez akkor még hangosabb.

Mivel úgy döntöttem, hogy bojkottálom a szárítógép használatát, ad 1, mert megszárad magától is az erkélyen, ahova odasüt a nap, ad 2 mert zöldek vagyunk, ad 3 mert állítólag összemennek tőle a ruhák. Na ez utóbbira nem lesz szükségem, tökéletesen jók a ruháim úgy, ahogy jelenleg vannak.

Első kipakoláskor érzékeltem, hogy a barátságunk ezzel a géppel nem a nulláról, hanem a -5-ről indul. Lévén már a beüzemelése is egy órát vett igénybe. Utána pedig az egyik sima fekete topomat úgy elszakította a varrásánál, hogy csak lestem. De mivel van nálam egy rahedli ruha, nagy valószínűséggel ezt a szeánszot kéthetente egyszer kell eljátszani egy fehér és egy fekete körrel.

Szóval kalandos történetem a mosógéppel ezennel lezárult, megint tanultam valamit. És mivel a gép maga General Electric márkájú, úgy érzem, a következő képet is megosztom. Villanykörtét voltam vásárolni a Walmart-ban, ami a helyi tesco-nak felel meg. Leemelek egy dobozzal a polcról, ez olyan ár-érték arányosnak tűnik, illik a foglalatba, mert mint technikai zseni, vittem magammal a kiégett izzót. Azért ez kicsit melengette a szívemet J

Egy kis gasztronómia part 1

Tudjátok, mennyire bélpoklos vagyok, eléggé. Hát ez azzal a ténnyel sem változott, hogy átkerültem a tengerentúlra. Továbbra is szeretek enni, mégpedig jó sokat – na a mennyiséggel itt nem lesz gond – és jót – az már más tészta.

Mellesleg pont kaja előtt írom, látszik is a szóhasználaton J

Az amerikai kajáról mindenkinek elsőre a mekdönci ugrik be, valljuk be, joggal, hiszen olyan marketingkampánya van az öreg Ronald Mc’Donald-nak, hogy csak az nem tudja, hogyan néz ki egy Big Mac, aki a Holdon nőtt fel. Először azt akartam írni, hogy csak az nem tudja, mi van benne, aki a Holdon nőtt fel, de átgondolva a mondatot, mi sem lehetünk biztosak benne, hogy mit tartalmaz…

Itt még nem voltam mekdönciben. Nem is tervezem, hogy megyek, csak ha nagyon rá fogok fanyalodni, lévén itt a határ közelében annyi a mexikói étterem és kajálda, hogy keresve sem lehetne többet találni. De először szeretnék némi figyelmet szentelni az amerikai oldal egyik jeles képviselőjének, amit gasztronómia hiányának ellenére is jól eltalált az amerikai nép.

Honnan máshonnan származna ez a dolog, mint Kelet-Európából, hiszen egész Amerika Európából származik a potom 500 éves fennállása óta. Ez a dolog pedig a bagel. (ejtsd: bégel) Források szerint a 17. században készítettek először ilyet az Óhazában, amit aztán zsidó bevándorlók hoztak be a 19. század végén Kanadába és az USA-ba, ahol annyira mindennapossá vált a fogyasztása, hogy az 1970-es évektől külön láncok foglalkoznak a sütéssel és a terjesztéssel.

Így kell elképzelni egy bagel-t. (kép) Plusz a másik, ami kvázi zsemleként használja a céleszközt.

Ez már a felturbózott verzió, mert alapjáraton kismillió fajtát lehet venni. Úgy tudnám leírni, hogy olyan az íze, mint a régi békebeli briósoknak és zsemléknek, amikor még nem vizezték fel azokat. Ez az egyetlen, amelynél érzem a plank – vagyis sima – bagel-nél, hogy nyoma sincsen benne a mesterséges édesítőszernek. Mert itt minden kenyérnek megvan a maga bigmekszendvicsféle kenyér utóíze… szörnyű. Ennek viszont nincs, éppen ezért sikeresen találtam egy helyet 3 percre tőlem kocsival, ahol minden alkalommal rekvirálhatok pár bagel-t a reggelihez. Főleg mert ugye nem csak egyféle ízben van, hanem Gombóc Artúr megfogalmazásában: van chocolate chips-es, áfonyás, szedres, fahéjas cukros, mazsolás – na ezt nem fogom kóstolni -, ami meglepett, van teljes kiőrlésű egy csomó tökmaggal meg napraforgómaggal, van sima fahéjas és még sorolhatnám, de a lényeg a lényeg, lesz mit végigpróbálni J

Csak kis ízelítő...

A hab a tortán, hogy ezt általában, ahogy a fenti képen látszik, úgy szokták felszolgálni, vagy kérheted elvitelre is, hogy jó vastagon megkenik cream cheese-zel, ami a krémsajt magyar megfelelője. Kívülről úgy néz ki, mintha tejszínhab lenne, de az állaga sokkal sűrűbb és olyan lágy sajtos megoldást produkál, amikor frissen sült bagel-lel fogyasztod. Tényleg éhes lettem…

Szóval ezt nagyon jól tudják csinálni J Amihez még szintén értenek, az a mostanság otthon is látható frozen yoghurt dolog. Vagyis olyan fagyiszerű, de joghurtalapú képződmény, amit összeállíthatsz magadnak, rádobsz a tetejére olyan toppingokat, amiket szeretnél és a végén – legalábbis azon a helyen, ahol én voltam – lemérik és az alapján fizetsz… Hát egy kicsit megszaladt a csap, mert itt ugye kapsz egy egyenpapír szerintem levesestányért, és ha kevesebbet kérsz akkor kicsit nyomod meg a csapot, ha többet, akkor meg szép tornyot is építhetsz. A lenti remekműben a következő ízek találhatók: mentás csoki, amolyan After Eight fílingben, mangó, banán, fekete csoki, és ananász. Toppingokból pedig: mini m&m-s, csokiszórás, színes szórás, mini csokis kekszek, friss eper és a tetejéről nem maradhat le a tejszínhab, ami a kikevert megoldás, nem a fújós és a csokiöntet… Ja és így néz ki a hely… van egy olyan érzésem, hogy hozok ide látogatókat J

Amerikai oldalon nem lehet kihagyni a listából a hamburgert sem. Mert azt is sikerült kipróbálni egyik ebéd alkalmával, amikor El Paso-ból kellett dolgoznom, lévén az ottani raktárban nincsen kantin, tehát mindig fogjuk magunkat és elmegyünk valahova kajálni – egy ilyen kajálás volt a Mustang-os epizód is. Na most hamburgerezni sikerült eljutni. Az enyém mediterrán fedőnévre hallgatott, a húsban pesztó volt, meg volt rajta jó sok feta sajt, uborka, saláta meg paradicsom, megspékelve némi fűszerrel, hogy scharf legyen. Hát nem hiába mondta a pincérnő, hogy pillanat, hozza a szalvétákat. Ez mellé jár még a háttérben található kis pléhdobozban - olyanok, mint a régi éthordók még a szociból, csak a formájuk más, megkockáztatom, mint egy katonai csajka – található burgonyachips, amit nem hámoznak meg, cserébe fűszeres, meg olajos, és meg van szórva parmezán sajttal. Újfajta élmény volt, nem mondhatom, hogy éhes maradtam. J

Másik érdekes élmény, amikor péntekre workshopot szerveznek, ami elmarad végül, de elfelejtik lemondani a cateringet az USA oldalon, ezért az megérkezik, és mindenki jóízűen falatozik a salátából, amiben – nem vicc – száraz, vékonyra szeletelt csokis süti van, és eperdressing-gel öntik le, na az azért már valami. Plusz szendvicsek, gyümölcssaláta, jeges tea, kis zacskókban az elmaradhatatlan burgonyachips és desszertnek cookies, ámerikai módra J

Egyik este pedig fogtuk magunkat és elmentünk vacsorázni egy eloise nevű helyre. amikor a Reni átküldte az étteremjavaslatokat, akkor szépen megnéztem a honlapokat, és hát olyan honlapot még nem láttam, ahol a menü fent van, de nem sikerült az étterem címét ráapplikálni a felületre. Ez azért nem kicsit volt furcsa. De mivel Reniék munkába menet minden reggel elmennek mellette, volt pontos címünk. És amiket ott ettünk, azok így néznek ki J

Darabos guacamole-t sem ettem még, nekem az eddig mindig krémes volt...

Ez Federica curry-s tálja volt, megkóstoltuk, annak ellenére, hogy ez csak a közepes erősségű volt, kiköptük a tüdőnket.

Chef's salad, ez volt az én választottam :)

Ügyintézés a nagy vízen túl... part 2

Az amerikai oldalt már kiveséztük pár nappal ezelőtt, most jöjjön a mexikói. Mert ugye hivatalosan oda is kell vízum, hogy beléphessek, de azt nem lehetett otthonról elintézni.

Kezdődött azzal, hogy megkaptam Edgar-tól az egy hétre szóló meghívólevelet, hogy tényleg ott fogok dolgozni, szép Bosch-os fejléces papíron. (csak hogy ámerikás legyen, nem sima A4-es papírra nyomtatnak, hanem kicsit szélesebb, cserébe kicsit hosszában kisebb papírt használnak… nehogy beleférjen a sztenderd otthoni bugyiba) Ezt hálistennek nem sikerült elrontania, ugyanis azt, amivel az amerikai követségre mentem otthon, sikerült úgy félreírnia, hogy egy mondatban voltam Ms. Endredy és Mr. Andorvan. Szóval levontam a következtetést, egy template-et nem sikerült rendesen kitölteni...  Nem volt bizalomgerjesztő akkor na...

Az első utam egyébként az első vasárnapon vezetett át a határon, ugyanis Reni megkérdezte, nincs-e kedvem csatlakozni, megy Juarez-be várost nézni. Az egyik gyakornokkal ugyanis nagyon jó barátok lettek és szoktak különböző programokat csinálni. Mondtam, miért ne, ráérni, ráérek. Előtte viszont ki kellett nyomtatni ezt a meghívólevelet vasárnap kora délután, mert nem gondolom, hogy elfogadták volna, ha pendrájvon viszem be… Ez is egy külön sztori, hiszen minden nélkül, értem ezalatt azt, hogy helyismeret nélkül, elég nehéz lesz vasárnap kora délután nyomtatót találni. Aztán Endike fogta magát és megkérdezett egy kószáló lakót a környékről. Aki azt válaszolta, hogy persze, ráfordulsz innen a Mesa-ra és egészen elvezetsz az Executive-ig, közel van. Na, itt szembesültem megint a közel van fogalmával, utólag google maps-en megnézve ez kb. 3 mérföld, ami barátok közt is 5 km körül van. Kocsival tényleg 5 perc. De sikerült kinyomtatni a cuccot és ez a lényeg J

Reni felszedett a kis zöld mazdájukkal, amit mint gyakornoki kocsi kaptak, és irány a határ. Ezt ilyenkor úgy csináljuk, hogy az USA oldalon egy templomnál hagyjuk a kocsit, mert lehet, hogy harapnának az amerikai rendszámra a túloldalon. Aztán átsétálunk a határon, ahol már vár minket Yvonne, aki kísér minket várost nézni, enni ésatöbbi J. De ehhez először meg kell jelenni a hatóságnál, hogy regisztrálják, hogy beléptél Mehikóba. Kitöltesz egy ideiglenes 1 hétre feljogosító nyomtatványt, el kell mondani, hogy egy hétig maradsz, különben nem fog semmit sem kiadni, amit azután be is pecsétel az útleveledbe, és közli, hogy ezt egy héten belül legkésőbb le kell adni, mert érvénytelen lesz. Elveszi az ajánlólevelet – szerintem el sem olvasta, csak látta a fejlécet – és pecsét ide, kész, mehet. Már sétálhattam is tovább, várva Renivel Yvonne-t, hogy felvegyen minket és menjünk a múzeumba. az már egy másik sztori, ezért maradnék az ügyintézésnél.

Képek az első határátkelésről...

Börtönfíling

Ez bizony a Rio Grande - annyira nem is nagy...

Ez az ideiglenes vízum ugye nem fog segíteni nekem, hogy nap mint nap átjussak Mehikóba, nem ártana egy kis hosszabb távú megoldás. Ehhez szépen lefoglalták az időpontot a HR-en a követségre El Paso-ba, ahol ott lesz velem Jézus is, hogy segítsen. Még mielőtt kitérnétek a hitetekből, hogy megtértem egy kő katolikus országban, nem történt ilyesmi, Jesus – ejtsd hészusz – az ügyvéd, aki a gyárnak intézi az ilyen érdekeltségű ügyeit. Egy napfényes – milyen más – csütörtök reggel megérkezem a tetthelyre, leparkolok, belváros révén parkolójegyet fizetek és besétálok a mexikói konzulátusra. Ha nem lett volna meg a pontos cím, nem tudtam volna, hogy ott van, annyira nem reklámozzák magukat. Odaértünk, szép és jó volt, beadtam a fényképet, aláírtam, amit kellett és közölték, hogy délután 1 és 2 között jöhetek az útlevelemért, addigra belerakják az 1 belépésre jogosító mexikói vízumot. Ami egyébként egy egész oldalt elfoglal.

Feltűnhetett, hogy egy belépésre jogosít, ezzel sem lettem jobban kisegítve, hiszen át kell járni a határon, bár mondjuk az USA-ból kifelé a kutya nem nézi, hogy kimegyek és bemegyek Mexikóba.  A visszafelé már más a tészta. Ott, ha a gyerekkorban eltűnt kutyám szőrének a pontos száma nem érdekli őket, akkor semmi sem. Szóval egy szem belépés, és ezt a belépést jól fel kell használni, mert ezt a doksit elektronikusan feltöltik a kormányzati rendszerbe, amihez a határon is van hozzáférés. A poén ebben az, hogy ha beszkennelik a határon a vízumot és még nincsen fent a rendszerben, akkor nem léphetsz be az országba, hanem várhatsz vagy 3-4 órát a váróteremben, hogy esetleg felkerüljön az anyagod a gépbe. Ez egy péntek reggel volt, mégpedig azon a péntek reggelen, amikor az amerikai oldalon hosszú hétvége van, mert a munkát ünneplik Labor Day néven, ez náluk mindig szeptember első hétfője. (ez a tuti meghatározás, így biztosan hosszú hétvége, nem úgy mint május 1., ami valamikor szerda és pápá hosszú hétvége.)

Ami ugye azért necces, mert diplomáciai körökben, amikor konzulátoson dolgozol, akkor mindkét állam ünnepeit figyelembe veszik és az minden ott dolgozónak munkaszüneti nap. Tehát ott voltunk péntek reggel, inkább ne szkenneljék be, menjünk biztosra. Hétfő kiesett, mert nem dolgoznak a konzulátuson, tuti, hogy aznap nem lesz feltöltve, kedden Alexandra, az ügyvéd segédje nem ért rá, mert Martin-nal kellett a konzulátusra mennie, ergo maradt a szerda. Szóval péntek és ha a hétvégét nem számoljuk hétfő, kedd, összvissz 3 napot nem lehettem legálisan Mexikóban, ezt a kitiltós periódust mindenki átéli. De szerdán elintéztük, amit el kellett, most egy A4-es papír a backup-om arról, hogy készül a kis zöld kártyám , ami a hosszú távú vízumom. 

Mellesleg, ha nagyon akart volna kekeckedni a mexikói elvtárs vissza is dobhatta volna az egész paksamétát, mert kiderült, hogy abba a rubrikába, amibe az útlevelem lejárati idejét kellett volna felvésni, sikeresen az USA vízumom lejárati idejét vésték be... De picire nem adunk... :)

Ebben egyébként csak az a szép, ha még az egyszeri belépésre feljogosító vízumot meg is kapod mondjuk csütörtökön, csak délután 1 és 2 között tudsz menni érte, és ahol meg ezt be kell mutatni a határon, na az az iroda csak 1-ig van nyitva. Esélytelen 1 nap alatt elintézni a dolgot... éljen a bürokrácia.