Még mindig csak ott tartunk, hogy vasárnap délután, a kis múzeumi kitérő előtt még elmentünk a kikötőbe megnézni az igazi New Orleans-i gőzösöket, amivel még ma is lehet sétahajókázni a Mississippi-n, mert az úgy adja. Ezt sajnos idő hiányában a következő alkalomra kell halasztanom - ki tudja, mikor járok még arra :) - ezért csak kívülről sikerült őket lencsevégre kapni, de az meglehetősen jól sikerült.
Plusz néhány kép a kikötőről...
Itt is elég rendesen átüt a déli hangulat, nem kell sehova sem sietni, mert az árt a vérnyomásnak.
Ezek után jött az aligátorleső, mert Carl szerint nem voltam addig igazán New Orleans-ban, amíg nem voltam mocsárban. Bizony, arról az igazi szúnyogos, természeti zajos, aligátort egészben vagy nyomokban tartalmazó mocsárról van szó. Na az valahogy így néz ki. Ja és nem ajánlatos letérni az útról, mert még lehet, hogy egy ilyen kedves háziállatnak megtetszel és ott marasztal, garantáltan nem beszélgetési célból.
A mocsár után hazafelé vettük az irányt, de ugye jó amerikai szokás szerint megint meg kell állni vacsorázni. kihangsúlyoznám, bőven nem voltam éhes, és ezzel Reni is hasonlóképpen volt, de hát mégiscsak illett, na. Az apró probléma ezzel csak annyi volt, hogy Slidell-be visszatérve már rettentő kevés hely volt nyitva vasárnap este 7 óra körül. Mert az mégsem New Orleans belvárosa. Körülbelül 3 helyhez vittek el minket Carl-ék, mire találtunk egyet, ami még este 8-ig nyitva volt. Ergo oda be is mentünk. A közben eltelt röpke fél óra sem változtatott a helyzeten, vagyis nem lettem éhes. (mellesleg alapjáraton nem szoktam vacsorázni, erre Amerika ide vagy oda, itt sem tudtam rászokni.)
Bementünk, leültünk, rendeltünk. És itt tettem fel a remek elméleti kérdést, ami aztán a gyakorlatban kivitelezhető volt, mi lenne, ha gyerekmenüt rendelnék? Ad 1 lehet-e egyáltalán, mert Barbara állítása szerint nem igazán szokták az ilyet megengedni, ad 2 tutira kisebb, mint a felnőttadag.
Az első részletben szerencsém volt, megengedték, mert már majdnem záróra volt, vasárnap este, már fél lábbal a pincérek is otthon voltak. A második feltételezésemmel kicsit mellélőttem, csak egy hangyányit. Mert itt Ámerikában a gyereket már jó előre felkészítik a felnőttkorra és ez az evéssel is így van. Otthon az alábbi képen látható adag egy normálnak felel meg. (én naiv, mit is képzeltem...)
Rántott rák, sült krumplival és pirítóssal - hogy az minek kellett még?
Aznap estére már elraktuk magunkat időben, mert ugye még egy jó hosszú út várt ránk másnap, Austin-ig mindenképpen el kellett jutni, már nem voltunk nagy sietségben, mint idefelé menet. Na ezen felbuzdulva Endike fogja magát és megkérdezi Carl-ékat még az érkezéskor, hogy akkor ha Scarlett O'Hara-t bevennénk a programba, az mennyire vinné félre a tervet. Annyi volt rá a válasz, hogy akkor innen hétfő reggel el kell indulni, mert az bizony másfél órányira van innen kocsival, de a jó hír, hogy nyugatnak, vagyis hazafelé útba esik :)
Én meg nem szoktam az ilyenen sokat tökölni, megoldjuk. És ez lett a haditerv, szépen kialudtuk magunkat vasárnapról hétfőre, mert egy röpke 8 órát így is le kell vezetni némi kitérővel. Előtte pedig házigazdáinktól kaptunk egy kiadós reggelit, azt az amerikai fajtát, amikor egy tálon van az áfonyás palacsinta juharsziruppal - az az a szirup, amit ha megeszel, konkrétan lehet érezni, hogy tűnik el a fogzománcod, olyan édes - meg a tojásrántotta sült szalonnával. De ugye mindent csak mértékkel, és ez csak a házigazdák tálcáján volt így, hálistennek mi személyre tudtuk szabni. De Carl-tól tanultunk egy új tippet, ha azt szeretnéd, hogy "fluffy" -azaz költői fordításban, olyan selymes állagú legyen, na akkor majonézt kell keverni hozzá, mielőtt beleteszed a serpenyőbe.
Búcsút intettünk Carl-nak és Barbarának, mindent megköszöntünk szépen és be a Vicába, mert már úgyis régen vezettünk. :) és irány a régi Dél...
Úgy érzem, hogy ez maga megér egy külön posztot. Mert ami ebéd után ezután következett, arra
sajnos nem volt elég az az idő, amit itt töltöttünk. Magára az egész
komplexumra kevés lett volna egy nap, amit sajnos a nyitvatartási idő is
lekorlátoz. Ez az a hely, ahol mindenfajta étel és ital nélkül szimplán nettó
9-10 órát el tudnék tölteni és igen, gyök kettővel néznék végig mindent, mert ami érdekel, arra kell az idő, ez van. Igen, ez nem más mint a WWII, vagyis a második
világháborúról szóló múzeum. Mert történelem, mert a kedvenc korszakom, dacára
annak, hogy mennyi szörnyűség történt és mert annyi szempontból be lehet
mutatni, ahány ország részt vett benne. ez egy másik perspektíva volt, a
győztesé.
Meg ugye hozzá kell tenni, hogy az amerikaiak mindent el
tudnak adni, tárlatösszeállításban verhetetlenek – na jó, a jazztárlat a
kivétel, ami erősíti a szabályt. De ezen kívül én még nem láttam olyan amerikai
kézhez kötődő kiállítást, amit még ha egy csetresz is volt, ne adták volna el
úgy, hogy te itt most Abraham Lincoln személyes nyakkendőjét nézed meg, csak
azt sajnálják, hogy magát Abraham Lincoln-t nem tudják odarakni eléd. (de
ilyenkor meg találnak egy hasonmást, szóval tökmindegy.)
Ezt ugye úgy kellett beágyazni, hogy a negyeddoláros visszapattanjon róla. Nem az én műfajom...
Az Overlord hadművelet makettben...
Ejtőernyő selyemből, jó picire kellett összehajtogatni. Mellesleg Európában az ilyen talált ernyőkből esküvői ruha készült a háborús időkben...
Innen jöttek ki a katonák Normandiában...
És az épület, ahol ilyenek lógnak a falról, mert ezeknek már csak külön épület dukál...
És a bónusz, természetesen ki nem maradhatnak a háborús plakátok. De ez az egy különlegesebb még a többinél is.
Mert ez én vagyok :)
Ami már csak azért megérte, mert egyszerűen megoldható,élvezetes minden korosztálynak és ötletes. És bocsi, de emiatt nem is igazán sikerült a szigorú arckifejezést magamra öltenem, ergo nem teljesen hiteles kopi.
Tudom, elég régen nem adtam magamról életjelet, éppen ezért sok mindent kell bepótolni, ami ennek megfelelően sok helyet foglal el. Ergo hosszú lesz :)
Ha hézagos emlékezetem nem csal, akkor ott hagytuk abba, hogy szombat este, Bourbon street utáni séta és indulunk haza, ugyanis a vasárnapot elég hosszúra terveztük, és elég tartalmasra is sikerült :) Reggel olyan 9 óra magasságában indultunk útnak, irány a belváros, vagyis a francia negyed. Amihez egy jó hosszú hídon át vezetett az út. Mellékesen előző nap este is ezen mentünk át, csak akkor nem lehetett normális bizonyítékot szerezni róla, ezért inkább itt mutatom.
A közelebbi az, amin mi megyünk, az, aminek meg csak úgy vége van, na az a régi. Az a régi, amit a Katrina hurrikán ripityára szedett, amikor itt tombolt. A helyiek úgy gondolták, hogy nem érdemes a megmaradt részeket felhasználva a régit újjá építeni, mert ki tudja, mikor nem jön egy hurrikán, ami megint magáévá akarja tenni azt a hidat, ezért azt, amin mi mentünk már egy olyan jó 20 lábbal - ami kb. 6 méternek felel meg - magasabbra építették. Ámerikában nem adnak a kicsire, ez itt is meglátszik.
Amikor beértünk a francia negyedbe, akkor indultunk el reggelit keresni. Barbara javaslatára beignet-t (ejtsd: benyé-t) reggeliztünk. Na már most ezt elméletben, őshonosan a Cafe du Monde nevű helyen lehet enni, ha az eredetit akarod megkóstolni. Ez az a hely, ami konkrétan a nap 24 órájában és a hét minden napján nyitva van azoknak, akik ezt az édességet szeretnék megkóstolni. Barbara még azt is elhintette, hogy ez karácsonykor is így van... Mellesleg a New Orleans-i fiatalság egy átmulatott szombat este után a vasárnap hajnal nem a gyrososnál, hanem a beignet-tesnél kezdi.
Bezony, az meg ott a sor. Úgy gondoltuk, hogy azt nem igazán kellene kivárni, ezért inkább a szomszédos beignet-esnél kezdtük a reggelt. Egy adaghoz itteni szokás szerint 3 darab jár, jól megporcukrozva, mert ahogy a mexikóinak nem ismerik a kicsit csípőset, úgy az amerikaiaknak idegen a kicsit édes. Én még egy jó reggeli limonádét is kértem hozzá, mert miért ne? Néhány életkép a helyről...
"A kávé lehetővé teszi, hogy kikelj az ágyból, a beignet miatt meg is éri."
A kevés hely egyike, ahol csak készpénzt fogadnak el...
A reggeli - megérte, nem voltunk utána éhesek :)
Miután a megfelelő nafta rendelkezésünkre állt a nap folytatásához, átsétáltunk a St. Louis Katedrálishoz. Itt tényleg minden dolog a francia negyedben sétatávolságra van. Ami egyébként Észak-Amerika legrégebbi katedrálisának címét mondhatja magáénak, amit az 1720-as években kezdtek el építeni. Hát igen, Amerikában a réginek kicsit más értelme van, hiszen az egész kontinens sem volt éppen köztudatban Kolombuszig. Egyébként amennyire régi, annyira kicsi is, de az szépen ki van dolgozva.
Ami így néz ki kívülről:
És a bizonyíték, hogy tényleg ott voltunk :)
Miután megnéztük a templomot, szépen bementünk a mellette lévő múzeumba, ahol egyrészt a Katrináról meg általánosságban véve a hurrikánokról lehetett megtudni egy pár "jó, ha tudod" dolgot. De ami még érdekesebb volt, az a Mardi Gras (ejtsd: mardi gra) tárlat ugyanennek a múzeumnak a második emeletén. Mert van egy nap az évben, amikor New Orleans megőrül, ilyenkor a népé az utca, mindenki kivonul ünnepel, felvonulnak a mesés jelmezekbe öltözött emberkék, megválasztják a Mardi Gras királyát és királynőjét. Mivel Louisana alapjáraton arról is ismeretes, hogy kőkatolikus az emberek nagy része - ez mondjuk abból is látszott, hogy az itteni rádiók nagy része katolkus zenét játszik, ahol legalább egyszer benne van a szövegben, hogy Jézus, na ilyenkor ugrottunk Renivel a következő állomásra - ezért ezt is szépen ehhez számolják. Mégpedig Mardi Gras mindig a hamvazó szerda előtti keddre esik, ergo a húsvét határozza meg és onnan kell visszaszámolni. A képekből látszik is, hogy körülbelül ezt hogyan kell elképzelni. Ja és van egy egész team, aki egész évben ezt tervezi és szervezi.
Na ilyen jelmezeket kell elképzelni... ez egészen királynői
Mert úgy adja, hogy Mardi Gras-ra gőzhajóval érkezzünk :)
Meg ilyeneket...
New Orleans színei: sárga, lila és a zöld... a sárga lila összeállítás először a Corvin Plázát juttatta eszembe...
És mert sok ember sokat fogyaszt, jó sok GDP-t termel, biztosítani kell hozzá a megfelelő mellékhelyiséget is. Ami mi más lehetne mint az otthon is jól ismert toitoi.
Azért ez ötletes, bizony a múzeum mellékhelyiségei :)
Azért egy ilyet megnéznék, amikor is meg sem lehet mozdulni a városban, mert mindenki Mardi Gras hangulatban van és kiabál, tapsol, nyakában gyöngyökkel, amik szimpla műanyag gyöngyök, de ezek is hozzátartoznak az életérzéshez. Némely utcában ez annyira a mindennapi élet része, hogy egyszerűen amikor a feldíszített kocsikról a tömegbe dobálják kosárszámra a nyakbavaló gyöngyöket, akkor ugye egy-két ügyes dobás túl jól sikerül, vagyis fennakadnak a fán, hát azokat nem érdemes leszedni, mert ugye jövőre is lesz Mardi Gras.
Természetesen mindenből lehet kapni originál kopit, echte Made in China, a bolhapiacon.
Minek leszedni, jó lesz az jövőre is :)
A múzeumból kifelé jövet pedig ez a kicsi dolog fogadott minket a sarokban.
Mert ha a partiőrség toboroz, azt igazán mindent beleadva teszi...
Ezek után a bolhapiacra vettük az irányt, mert nekem minden vágyam volt, hogy legyen egy olyan utcanévtáblám, amin rajta van a Bourbon street, plusz ott készült a gyöngyös kép, meg tele volt csetreszekkel, meg mütyürökkel, amik foglalják a helyet, gyűjtik a port, de egyszerűen nem lehet őket otthagyni.
Ezek után személy szerint megnéztem az Old U.S. Mint névre keresztelt épületet, kívülről és belülről is, mert itt verték anno az érméket az országban, volt róla szintén egy szép tárlat, plusz az első emeleten jazzkiállítás volt, ami így utólag elgondolva kicsit csalódás volt, mert inkább a fényképekre koncentrált. Konkrétan csak fényképek voltak, de ha már jazz, akkor kérem szépen nem duruzsolhatna a hangszóróból mondjuk egészen véletlenül jazz? Csak egy javaslat. Szóval ez a része annyira nem tetszett, pedig eredetileg ezért akartam oda menni, de a lenti rész, ahol a présgépek voltak, meg a történeti áttekintés, na az remekül sikerült, ahhoz gratulálok a kurátornak.
Az épület kívülről
Mert ez itt mindennapos, hogy az utcán forgatnak. Elméletileg az NCIS egyik része itt fog játszódni...
A nap már elég magasan jár, a folyton mozgó ember pedig megéhezik. Előző nap próbáltuk belesűríteni a programba Johnny Po'Boy szendvicsét, hát nem jött össze, mert ez olyan 8-5-ig nyitva lévő üzlet. Hát vasárnap pont beleesett ebbe az időszakba, amikor a közelben voltunk, szóval csapó kettő. Összejött, csak nem hagytuk el New Orleans-t anélkül, hogy ilyen szendvicset ne ettünk volna.
Herr Tarcsi, köszönöm az ajánlást :)
Szintén nem kis adag, cserébe végre nem édesített a kenyér.
Vigyázz, filmeznek és vontatnak!
A jelzés pedig annyit tesz, hogy
ezen a napon, ettől eddig legyenek olyan kedvesek az esetlegesen parkolni
szándékozók és ne itt parkoljanak, mert itt filmforgatás lesz. Rengetek
filmnek, sorozatnak adott otthont New Orleans, gondoljunk csak a Vámpírnaplók
egyes részeire, vagy éppen A hercegnő és a békára, ami történetesen személyes
kedvencem. Igaz, hogy rajzfilm, de egyszerűen utánozhatatlan.
És ha már a közelben Brad Pittnek
is van egy háza a francia negyedben, plusz Matthew McConaughey meg egyenes idevalósi, valamit csak tud a város. Utóbbi két úriembert gondolom, senkinek sem
kell bemutatni. :)
Na de Johhny-hoz történő eljutást sem egyszerűen oldottuk meg, mert az egyszerű nekünk nem megy. A listán volt még egy echte New Orleans-i villamossal történő utazás is, amilyen jó volt az időzítés, pont úgy és ott végeztünk a majdani pénzverdében, hogy elcsíptünk egy ilyen villamost, ami pár megállóval arrébb a fenti piros-fehért kockás asztalterítős vendéglátópari egység környékén rakott le minket. A jegy pedig pofátlanul olcsó volt, negyed dolcsi per kopf, ami körülbelül a jelenlegi felállás szerint olyan 60 jó magyar forintnak felel meg.
Pózolj villamossal, mert jól áll a piros :)
Még korán sincs vége a hosszú hétvégének, folytatása következik... :)
