Mert ezzel még adós vagyok :)
Még mindig csak ott tartunk, hogy vasárnap délután, a kis múzeumi kitérő előtt még elmentünk a kikötőbe megnézni az igazi New Orleans-i gőzösöket, amivel még ma is lehet sétahajókázni a Mississippi-n, mert az úgy adja. Ezt sajnos idő hiányában a következő alkalomra kell halasztanom - ki tudja, mikor járok még arra :) - ezért csak kívülről sikerült őket lencsevégre kapni, de az meglehetősen jól sikerült.
Plusz néhány kép a kikötőről...
Itt is elég rendesen átüt a déli hangulat, nem kell sehova sem sietni, mert az árt a vérnyomásnak.
Ezek után jött az aligátorleső, mert Carl szerint nem voltam addig igazán New Orleans-ban, amíg nem voltam mocsárban. Bizony, arról az igazi szúnyogos, természeti zajos, aligátort egészben vagy nyomokban tartalmazó mocsárról van szó. Na az valahogy így néz ki. Ja és nem ajánlatos letérni az útról, mert még lehet, hogy egy ilyen kedves háziállatnak megtetszel és ott marasztal, garantáltan nem beszélgetési célból.
A mocsár után hazafelé vettük az irányt, de ugye jó amerikai szokás szerint megint meg kell állni vacsorázni. kihangsúlyoznám, bőven nem voltam éhes, és ezzel Reni is hasonlóképpen volt, de hát mégiscsak illett, na. Az apró probléma ezzel csak annyi volt, hogy Slidell-be visszatérve már rettentő kevés hely volt nyitva vasárnap este 7 óra körül. Mert az mégsem New Orleans belvárosa. Körülbelül 3 helyhez vittek el minket Carl-ék, mire találtunk egyet, ami még este 8-ig nyitva volt. Ergo oda be is mentünk. A közben eltelt röpke fél óra sem változtatott a helyzeten, vagyis nem lettem éhes. (mellesleg alapjáraton nem szoktam vacsorázni, erre Amerika ide vagy oda, itt sem tudtam rászokni.)
Bementünk, leültünk, rendeltünk. És itt tettem fel a remek elméleti kérdést, ami aztán a gyakorlatban kivitelezhető volt, mi lenne, ha gyerekmenüt rendelnék? Ad 1 lehet-e egyáltalán, mert Barbara állítása szerint nem igazán szokták az ilyet megengedni, ad 2 tutira kisebb, mint a felnőttadag.
Az első részletben szerencsém volt, megengedték, mert már majdnem záróra volt, vasárnap este, már fél lábbal a pincérek is otthon voltak. A második feltételezésemmel kicsit mellélőttem, csak egy hangyányit. Mert itt Ámerikában a gyereket már jó előre felkészítik a felnőttkorra és ez az evéssel is így van. Otthon az alábbi képen látható adag egy normálnak felel meg. (én naiv, mit is képzeltem...)
 |
| Rántott rák, sült krumplival és pirítóssal - hogy az minek kellett még? |
Aznap estére már elraktuk magunkat időben, mert ugye még egy jó hosszú út várt ránk másnap, Austin-ig mindenképpen el kellett jutni, már nem voltunk nagy sietségben, mint idefelé menet. Na ezen felbuzdulva Endike fogja magát és megkérdezi Carl-ékat még az érkezéskor, hogy akkor ha Scarlett O'Hara-t bevennénk a programba, az mennyire vinné félre a tervet. Annyi volt rá a válasz, hogy akkor innen hétfő reggel el kell indulni, mert az bizony másfél órányira van innen kocsival, de a jó hír, hogy nyugatnak, vagyis hazafelé útba esik :)
Én meg nem szoktam az ilyenen sokat tökölni, megoldjuk. És ez lett a haditerv, szépen kialudtuk magunkat vasárnapról hétfőre, mert egy röpke 8 órát így is le kell vezetni némi kitérővel. Előtte pedig házigazdáinktól kaptunk egy kiadós reggelit, azt az amerikai fajtát, amikor egy tálon van az áfonyás palacsinta juharsziruppal - az az a szirup, amit ha megeszel, konkrétan lehet érezni, hogy tűnik el a fogzománcod, olyan édes - meg a tojásrántotta sült szalonnával. De ugye mindent csak mértékkel, és ez csak a házigazdák tálcáján volt így, hálistennek mi személyre tudtuk szabni. De Carl-tól tanultunk egy új tippet, ha azt szeretnéd, hogy "fluffy" -azaz költői fordításban, olyan selymes állagú legyen, na akkor majonézt kell keverni hozzá, mielőtt beleteszed a serpenyőbe.
Búcsút intettünk Carl-nak és Barbarának, mindent megköszöntünk szépen és be a Vicába, mert már úgyis régen vezettünk. :) és irány a régi Dél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése