Road to nowhere... part 5 - a régi Dél

Mert igen, amikor még anno megterveztem az utat, mert gugli jó barátunk, kidobta ezt is mint "a közelben" lévő látványosságot. Mert ugye Ámerikában más fogalmi meghatározásban van a közel, de ezt már elégszer feszegettük. 

Hazafelé TomTom segítségével sikeresen elértünk Oak Alley-be, körülbelül tényleg másfél órányira van New Orleans-tól, kocsival, mi mással, mert tömegközlekedés nincsen itt sem. Gyönyörű szép napsütéses napnak néztünk elébe, ami tökéletesen passzolt a tervhez. Vagyis ahhoz, hogy megnézzünk egy igazi régi ültetvényt, annak bejáratát, illetve magát a házat. Carl ajánlására Oak Alley mellett döntöttünk, mert tényleg hihetetlenül szép, nagyon jó állapotban fennmaradt és hétköznap lévén nem lesz tele turistával. Utóbbi pont nem volt teljesen igaz, de így is átlátható volt az embertömeg. 

Oak Alley mellesleg annyit jelent, hogy tölgyfasor és erre a névre tökéletesen rá is szolgált, mert a bejáratnál található párszázéves tölgyfákról kapta a nevét. Amikor ezt a házat még lakhatási célra használták a polgárháború előtt, ezek a fák már akkor is száz év körülre voltak saccolva életkorra, és azóta meg mégiscsak eltelt némi idő.

Ez a tipikus képeslapra való kompozíció...

Ez nem való képeslapra, de én rajta vagyok :)

És mivel Ámerikában mindent el tudnak adni, remekül karban van tartva a hely, és itt nem csak azt értem alatta, hogy szépen nyírják a füvet. El kell ismernem, minden centet megért a belépő. Először azonban a házba belépés előtt az udvarral kezdeném, mert ugye a ház mellett voltak a rabszolgaszállások. Mert a jó öreg délen bizony nem volt szokás a polgárháború előtt a fizetett munkaerő, ha máshogy is el lehetett intézni a dolgot. Plusz ültetvényese válogatja, hogy hogyan bánik a rabszolgáival, lehet egy Calvin Candie a Django elszabadul-ból, akinek már a szeme se áll jól - mellesleg zseniális alakítás Leo-tól. De konkrétan nem veszi emberszámba azokat a szegény rabszolgákat. 

Vagy lehet egy Gerald O'Hara, aki az elsőnek tök ellentéte. 

Ez a része egyébként self guided tour-ként volt eladva, ami annyit tesz, hogy minden szépen ki van táblázva, feliratozva, te pedig végigsétálsz a tárlaton úgy, hogy pont annyit szívsz magadba, amennyi érdekel. Esetemben ez ugye a teljes rész alapos átolvasását és szemrevételezését jelentette. Például itt olvastunk egy rabszolgáról, akit jó szolgálatáért a gazda felszabadított, és utána egész életében az ültetvényen maradt, mert sajnos a kedves feleségére ugyanez nem vonatkozott, cserébe viszont most már pénzért dolgozó intéző lett a háznál. Ez annyit tett, hogy röpke 10 év alatt össze is tudta spórolni az asszonyért a váltságdíjat. Akkor már nem mai kakas volt az úriember, 70 éves kora körül sikerült az asszonykát kiváltani. Továbbra sem hagyták a gazdát, mert a gyerekek ugye szintén nem voltak szabadok... Ennyit ért a szabadság, de állítom, neki ez minden centet megért. 

Ekkora kalyibákban laktak a rabszolgák, 2-3 család osztozott ennyi helyen

A kert egy része

Semmi bed and breakfast, annak is örültek, hogy kaptak ágyat

És esténként, ha már mindent befejeztek, akkor csak kiültek pihenni az ajtó elé.

És igen, ez a hely Hollywood-ot is megihlette. Nem egy filmet forgattak errefelé, ajánlom mindenkinek figyelmébe az alábbi előzetes 28-30. másodperc környékét, ugye ismerős? 

A házon és a benti tárlatvezetésen is meglátszott, hogy ha valamit igazán el akarnak adni, ott nem sajnálják a hozzávalókat és a körítést. Itt a sorban állás után, amint bejutottunk a kúriába, rögtön jobbra a fogadószalonba vezettek minket, ahol a „ház asszonya”  köszöntött bennünket. Bizony, azzal kezdte az üdvözlés után, hogy „it comes with the job” – nem angolosok kedvéért, „a munkával jár”. Ezen jót mosolyogtunk kollektíven…  Mert a ház asszonya így nézett ki...

Nem irigyeltem, mert ugye ez a kevés olyan házak közé tartozik, ahol sajnos max a hordozható elektromos klíma hozhat neki némi enyhülést. Ő vitt minket végig a kúrián, ami alatt sok érdekes dolgot megosztott a nagyérdeművel. Tette mindezt olyan szép kimért beszéddel, amit érzéseim szerint akkoriban alkalmaztak. Például az egyik ilyen kis déli szokás fűződik ahhoz a gyertyatartóhoz, amit a kezében tart a hölgyemény. Ez közelebbről így fest.

Nem hiába hívták "courting candle"-nek, ami körülbelül annyit tesz, hogy udvarló gyertya. Használati utasítás lányos apáknak: a lenti kis tekerővel állítsa be a gyertya magasságát úgy, ahogy azt Ön a legény személyét megítéli. Vagyis, ha jó parti a fiatalember, akkor jó magasra tessék feltekerni, ha éppen tök ellentétes érzésekkel viseltet a megjelent ifjú iránt, akkor elég csak kicsit tekerni az tartón, ugyanis minden mi történt közben, ha gyertya leég és eléri az eszköz felső peremét, a fiatalembernek el kellett hagynia a házat, mert véget ért az udvarlásra szánt idő. Eddig maradhattak ugyanis egyedül a szalonban a fiatalok. És a végén persze le nem maradhat a kötelező mondat: Of course, courting candles are available in our gift shop. Mert ugye természetesen az udvarló gyertyák megvásárolhatók az ajándékboltban. :)

És még pár kép a házról. Ha valakinek jó a szeme, akkor pár tárgyon sötétzöld szalagot vélhet felfedezni, ez jelzi, hogy azok a tárgyak tényleg a házhoz tartoztak anno. A többi is időben eredeti, de máshonnan kerültek ide. 

Középen azt a bordó leplet mozgatták egész este a rabszolgák távolsági eléréssel vacsora közben, hogy a legyek ne zavarják gazdáékat. 

Gazdagéknál lefelé illett megteríteni a családi ezüsttel, hogy látszódjon a begravírozott családi címer. Üzenet az én fordításomban: nekünk erre is telik...

Ananász az ágyon a vendégszobában... plusz zöld szalag a kiságyon rózsafából...

Éles szeműek megint csak észrevehetik, hogy van egy ananász az ágyon. Ennek is van egy háttérsztorija, hogy miért. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a 19. században nem volt éppen hiperűrsebesség a közlekedésre. Ezért, ha valaki látogatóba ment valakihez, akkor annak több hetes, vagy esetleg több hónapos ott tartózkodás lett a vége. Az egy dolog, hogy maga az utazás sem két fillérbe került, de ilyenkor az emberek mondjuk a teljes pereputty társaságában utaztak, na már most egy sok fős családot még pluszban ellátni több hónapig, na az sem két fillérbe került. Az ananász volt a jel. Ameddig a reggeli kávé mellé a szobalány egy egész ananászt hozott – egész alatt értem, hogy nem volt felvágva – addig a vendég szívesen volt látva és ellátva. Amint egy reggel az ananászból kivágtak egy szeletet, és úgy tették oda a tálcára, az volt az a nap, amikor a vendéget udvariasan távozásra szólították fel. És ezzel nem illett kekeckedni.

Családi fotóalbum a falon, nem mindenkiről készült fotó...

Amikor "Scarlett O'Hara" felmegy a lépcsőn...

A házon kívül máshol is sikerült alkalmazniuk a múltidézést. Az étterem mellet lévő kovácsműhelyben konkrétan a srác azzal foglalkozik, hogy műszakban gyártja a szegeket a turistáknak. Mi is megnéztük és kaptunk is mintát. És ez tényleg nem a sorozatgyártott szög, mert vasa válogatja, milyen nagyot csinál. Mindegyik egyedi :)

Természetesen a déli bátorságot és hazafiasságot képviselendő, nem lehetett kihagyni a sorból a tábornokot sem, aki szintén műszakban és állítom a nem kevés borravalóért tölti itt szerintem már nyugdíjas éveinek egy részét. 

Még benéztünk az ajándékboltba és elcsábultunk egy pekándiós sütire. Na ez is, mint minden amerikai édesség tömény cukor, amitől - elnézést a kifejezésért - lerohad a szájpadlásod. Ezért ketten ettünk meg egyet. 

Ezek után megint irány az út, hazafelé, az Interstate 10-esen nyugatnak. Long time no see :) nem angolosok kedvéért: régen nem láttunk :)