Mert kirándulni jó… - part 4 – Big Bend

Nem összetévesztendő a Big Ben-nel, ami Londonban van, ennek d is van a végén, ami teljesen más megvilágításba helyezi az egészet. Ez egy nemzeti park dél Texasban, úgy 6 órányi autókázásra El Paso-tól. Ha belegondolok, hogy 6 óra alatt otthon majdnem átszeled keresztben Magyarországot, akkor szörnyülködnöm kellene, de itt már hozzászoktam.

A logisztikus lelkem nem hagyhatta kép nélkül a csak Amerikában használatos két vagon egymáson szállítást

Szóval ez is egy kétnapos túra volt ott alvással. A másik kétnapos túrával ellentétben itt egy kicsit hazardíroztunk, mert nem foglaltunk előre szállást. Amolyan first come first served alapon, ergo aki előbb jön, annak lesz jobb helye.

Ez a poszt inkább a képekről fog szólni, mint a sziporkázó szövegelésről, mert megint csak szép helyen jártunk J Az első nap a túrázásé volt… de csak olyan lájtosan, nem kell semmit sem túlzásba vinni. Úgy gondoltuk, hogy elmegyünk a Hot Springs-hez, vagyis ilyen bugyogó forrásokhoz, amikhez egy szép kis túraútvonal vezet, és akkor letudtuk az aznapi sportot.

Sajnos a források éppen sáros állapotban voltak, és mivel már nem láttuk az ösvényt, inkább úgy gondoltuk, hogy még addig fordulunk vissza, amíg tudjuk, hogy merre van a vissza.

Utána elkocsikáztunk a parkon belüli amerikai-mexikói határra, ahol egy kövön mexikói gyerekek által készített dísztárgyak álltak amolyan becsületkassza rendszerben a nagyérdeműnek.

Esti levezetésnek naplementét néztünk az ablakból... és lehet, hogy röhögtök, de ezt tényleg így hívják :)

Azután jött a vasárnap, amikor is még korábban Martin vetette fel, hogy neki lenne kedve elmenni egy vízi túrára a Rio Grande-n, amit érdekes módon a mexikóiak Rio Bravos-nak hívnak. És mivel éppen nekünk sem volt jobb dolgunk, hát becsatlakoztunk. Reggel fél 8-kor volt a találkozó egy kis bódé előtt, ahonnan kocsival vittek minket és egy másik 4-es csapatot oda, ahonnan majd lecsorogtunk a folyón. A másik 4-es csapat mellesleg 4 katonából állt, akik az El Paso melletti Fort Bliss-ben állomásoznak és éppen kedvük szottyant a szabad hétvégéjüket Big Bend-ben eltölteni.

Megérkezvén kaptunk vízhatlan csomagot is, amibe jól belebugyoláltuk az összes fontos dolgot, aminek nem kellene vizesnek lennie, én úgy döntöttem, hogy a fényképező nem tartozik ezek közé, és milyen jól döntöttem J eredményeket hamar láthatjátok. De ilyen, hogy sapka, kabát, na azok egyszerre mentek a zsákba. Még reggel gondoltam azt, hogy jobb lesz az mindenkinek, hogy ha a bakancsomat veszem fel, mert az mégiscsak jobban bírja a strapát, mint a kis kék Tisza cipőm. Megint csak azt kell mondanom, hogy jó döntést hoztam. Mert már a bemenetelkor bokáig – na jó, azért addig nem – álltunk a sárban, mert a csónak mégiscsak a vízre kell, hogy kerüljön, mielőtt mi belekerülünk.

És aztán olyan fél 9 magasságában megindult a két csipet csapat. A mi csónakunk felelőse John volt, olyan alsó hangon 50-es pasas, aki mindennel foglalkozik a túravezetésen át, egészen a ház körüli javítási munkálatokig. Látszik rajta, hogy sokat van kint a szabadban és élvezi is, amit csinál. Például telefonja nincs, csak egy olyan speckó szatellitkütyü, amivel naponta felhívja a szervezőirodát, hogy fog-e másnap túrát vezetni, vagy nem. Plusz a fickó nem kispályás, megjárta New York államot, aztán élt Californiában, ahol leégett a háza, majd miután azt kiheverte, úgy döntött, nem fog még egy házat venni ott, ahol ekkora az erdőtűzveszély, ezért inkább vett egy farmot Dél-Texasban és azóta sem bánta meg ezt a döntését.

Na ez vajon hogyan jutott idáig?

És akkor kezdetét vette a túra, fő irányelv az volt, hogy amikor John-on rajta van a mentőmellény, akkor nincs apelláta, mindenki felveszi a szép narancssárga illetve kék színben pompázó kiegészítőt, ha ő sem hordja, akkor nekünk sem muszáj. Aztán neki a folyónak, ami hogyismondjam elég, változatos képet mutatott már a sebességet tekintve, volt lassú csordogálás, amikor rá kellett segíteni az evezővel, de volt olyan is, ahol inkább lassítani kellett, nehogy beleboruljunk a vízbe.

De az idő nagy részében csak mentünk, éveztük a csendet, meg a napsütést – mert a napszemüveget sem hagytam otthon – meg környezeti zajokat, mint mondjuk a vízcsobogás vagy a madárcsicsergés. Az út elején John még fel is ajánlotta, hogy ha kedvünk van, akkor egy kevésbé rázós szakaszon nyugodtan vegyük át a kormányt, hát egy kevésbé rázós szakaszon én ezen felbátorodva kinyitottam a nagy számat és megkérdeztem, hogy akkor áll-e még az ajánlat. Persze, hogy állt. John a végén meg is köszönte azt a körülbelül félórányi szünetet, amit adtunk neki, mert utánam megindult a csónak, és mind a hárman szépen sorban az evezőnél kötöttek ki J

Természetesen volt ebéd is, mert ugye evés nélkül nincsen energia, ami hajt minket egész nap, főleg, hogy este még egy jóféle hazavezetés is várt ránk. Nem kispályásan oldották meg, volt széthajtogatható kerti asztal, amire szépen kirakták a cuccot, ízlésesen tálalva. Szendvics volt persze, de te rakhattad össze, hogy milyet szeretnék, jalapeno-val, felvágottal, volt vörös és fehér hús is, zöldség, desszertnek gyümölcs, meg keksz, és csoki is. Ja és a kettő ötvözete a csokis keksz.

Volt persze olyan időszak is, amikor nem igazán volt miről beszélgetni, ekkor John elővette a jóféle gondolkodós játékait, amit nemes egyszerűséggel csak puzzle-nak nevez. Én azért először utánakérdeztem, hogy mire is gondol, mert nem hinném, hogy a folyó kellős közepén vesz elő egy doboznyi Ravensburgert, hogy akkor rakjuk ki a Sydney-i Operaházat. Nem, gondolkodós játékokat vetett fel, ami mindenféle korban le tudja kötni az embert és el kell mondjam, az egyik nagyon megmaradt. Ha van 6 fogpiszkálód, hogyan csinálsz belőle három egyenlő oldalú háromszöget. És itt tényleg volt nála az ebédcsomagban fogpiszkáló, szóval lehetett kísérletezni. Amikor mutattam neki vagy 2 módot, hogy hogyan lehet ez megcsinálni, és még mindig az volt a reakció, hogy akkor van egy harmadik is, akkor megkaptam azt, hogy szívesen vette volna, ha én vagyok a tanulótársa a suliban, mert tutira jó jegyeket kaptam anno.

Aztán ha már itt voltunk, akkor én is mondtam neki kettőt, amire közölte, hogy ezeket akkor lopná a tarsolyába. Mondom egész nyugodtan. Az egyik a Simon mondja-féle játékból való, Die Hard 3, azt hittem, hogy ezt tutira ismeri, hát mint kiderült, nem. Szóval van egy 3 gallonos, meg egy 5 gallonos üveged, csinálj belőle 4 gallont úgy, hogy korlátlan mennyiségű vized van, akárhányszor kiöntheted, de pontosan 4 gallon kell, hogy legyen a végén, mert különben robban a bomba. A végén megköszönte, hogy gallonnal mondtam, nem pedig literrel J A másik pedig egy nagyon, de nagyon gagyi volt, mi az, ha feldobod zöld, leesik piros, ez nálunk otthon annyira szakállas, hogy nagyon. De itt neki nagyon tetszett, mondta, hogy a gyerekek nagyon fognak neki örülni. Mondtam, áldásom rá, nyugodtan használja őket J

Aztán eljött az az időszak is a nap folyamán, amikor vizesek lettünk, esetemben ez relatíve korán esett meg, mert az első komolyabb hullámzásnál jól fenékbe csapott a víz. Ez van, de a lényeg, hogy miért csak most mesélem ezt az, hogy a másik csapat bizony jóval szabadabban vette ezt a vízbe ugrálósdit, annyira, hogy az első megálló után a vízbe lökték egymást. Miután pedig elindultunk, volt olyan szakasz, amikor csak a csajszi volt az evezőknél, a négy delikvens körbevette a a csónakot és szépen csorogtak a folyón lefelé, követve minket.

Igazán hűsítő volt :)

Mert csak bele kellett mászni a szép barna folyóba :)

Lényeg a lényeg, tartalmas nap volt,mindig megálltunk, sétáltunk, ebédeltünk, ugye ha kellett a kék vagy piros bokor, akkor olyat kerestünk, és nem volt szükség a kabátra.

Nem szétszóródott chipsdarabok, hanem sárga lepkék

Hazafelé jövet pedig Marfa felé jöttünk, ami kvázi a semmi közepe, és érdekes módon ott a semmi közepén akad egy Prada bolt...

P.S.: erről ennyit, hogy nem fogok sokat szövegelni.

Mert kirándulni jó… - part 3 – űrutazás, E.T. vadászat

Mert ugye elmehettem volna utazásszervezőnek is, ha éppen arra támad kedvem, google jó barátunk alapon feltettem a kérdést a nagyérdeműnek, hogy egy hétvégi túrához lenne-e kedvük, mert a sok jó ember kis helyen is sok jó ember.

Első megállónk Las Cruces volt. Ezt körülbelül egy órányi autókázásra van El Paso-tól északnyugati irányba. Még kaptunk egy tippet, hogy ne az I-10esen menjünk, mert ott nem lesz semmi látnivaló a sivatagon kívül. Menjünk egy mellékúton, ami kis farmokon, családi gyümölcsösök mellett megy el, mert az sokkal festőibb, és tényleg. Csak kb. negyed órával volt hosszabb az út, de megérte. Megint jó időt fogtunk ki, ragyogó napsütést.

Las Cruces Old Mesilla része volt az, ami miatt erre indultunk, ezt úgy kell elképzelni, hogy a városka úgy néz ki, mintha egy jóféle Zorró féle hacienda udvarházait látnád az utcákon, a tere is pici, templommal körülötte kis ajándékboltok. Mivel már a neve is jelzi, hogy ez eléggé öreg, a helyiek odáig meg vissza vannak érte, hogy itt mennyi történelem gyűlt össze, mennyi mindent meg lehet nézni. Az igazat megvallva, magyar szemmel nézve, az öreg meg a régi nálam más fogalmat jelent, ahol nálunk ott van Aquincum.

És itt véletlenül sikerült belebotlanunk egy oldtimer autóshow-ba. Mert elmentünk a városháza előtt és mitadisten, azon a szombaton éppen öreg gépcsodákat állítottak ki a parkolóban. Minden egyes darab magántulajdonban van, a legöregebb 1929-ből, felvéve a kiállítók jegyzékébe. És ami a lényeg, mindegyik a saját kerekén jött el megmutatni magát, kivétel nélkül. Ezért is voltak érdekesek a különböző stílusban megírt üzenetek a kocsik oldalán, szélvédőjén, és egyéb jól látható helyein, hogy ne nyúlj hozzá, ha összetöröd, megveszed… Nem akarom tudni, mennyibe fájna egy ilyen kis drágát a magadénak tudni.

Figyelem, egészségre káros - megmászni vagy hozzáérni a járműhöz felduzzadt szájjal, komoly orrvérzéssel vagy törött végtagokkal járhat...Kedvességből megosztva az autóimádókkal Gipsz Jakab által...

Ezek után a következő napirendi pont az lett volna, hogy elmegyünk Las Cruces belvárosába és megnézzük azokat a festett víztartályokat, amikről elméletben híres a város. Hát egyet meg is találtunk, kiderült, hogy ezek elég messze vannak egymástól, és eléggé nehezen megközelíthetetlenek, úgyhogy egy idő után feladtuk ezen terveinket.

Következő megálló Alamogordo. Na itt már egy kicsit hosszabban időztünk, először is azért, mert ebédidő volt, és enni muszáj. A hely különlegessége szerintem ez a felirat volt... Ami körülbelül ennyit tesz: Fenntartjuk a jogot, hogy bárki kiszolgálását megtagadjuk, édesmindegy, ki vagy, kinek gondolod magad, vagy ki az apukád. Azt hiszem ez a lényeget el is mondta...

Másodszor pedig, mert itt van az Alamogordo Space Museum, ahova muszáj volt benézni. Sőt, nem kevés időt eltölteni. A létesítmény a hegyoldalban van, ahonnan parádés kilátás nyílik a városra, a bejárat melletti parkban pedig életnagyságú rakéták és egyéb űrtechnikai eszközök között bóklászhat az ember.

Amint beértél a múzeumba, fent kellett kezdeni az egészet, először is a kilátás miatt, másodszor, mert a tárlatot így tervezték meg, hogy szépen fokozatosan jössz lefelé, ahogyan egyre közelebb kerülsz időben is a mai NASA eredményekhez, úgy lesznek az eszközök egyre modernebbek, az emberek frizurái a képeken egyre kevésbé daueroltak vagy tupírozottak.

És ami már anno New Orleans-ban is nagyon tetszett. A beöltözéses dolog, itt sem fukarkodtak azzal a pár száz dollárral, ami a beöltözéshez szükséges eszközökhöz kellett. Bizonyíték alant, hogy tényleg jártam a Holdon. Hova el nem jut az ember, ha megérkezik Amerikába.

A néni, aki csinálta a képet, nem igazán értett hozzá, szóval kicsit kásás a kép, de én vagyok az a bal oldalon.

És ami még király volt, beülhettél egy szimulátorba, ahol te vezetted a „gépet” és ha mindent jól csináltál, akkor rendben landoltál az egyik NASA űrhajóval, ami többször használatos. Ha nem igazán sikerült elsőre – jelzem, mindenféle tréning nélkül – akkor pedig egyszer használatossá vált a felszerelés, ez van. Ki tippel, hogy én melyik kategóriába estem?

Amikor pedig már inkább ránk akarták csukni az ajtót, mert a záróra vészesen közeledett, akkor még érzékeny búcsút vettünk Martintól és Carmen-től, mert ők úgy döntöttek, hogy csak egy napig fogják a társaságot gyarapítani, a másodikat inkább otthon töltik. Mi pedig átvettük tőlük Matteo-t és irány Roswell.

Bizony, az a Roswell, amelyikről a sorozatot csinálták, ahol „lezuhant” az ufó, és a környéket az ufóturisták központjává tette úgy körülbelül már 60 éve.

Este még elmentünk enni, miután elfoglaltuk a szuper szállásunkat, echte amerikai motel. Parkoló a szoba előtt, két nagy ágy, ahol egy egész család elfér, és természetesen az a fenomenálisan szép virágos ágytakaró, ami minden amerikai motelnek a sajátja.

Nem is mi lettünk volna, ha nem a mi szobánkban, pont nálunk, pont akkor nem dugult volna el a WC, részlegesen, ezért Federica, mert már csak ő volt nem pizsamában, ment a recepcióra és megkereste a megfelelő eszközt a probléma feloldására. 

Aznap sokat vezettünk, sokat nevettünk és emiatt a jó kis vacsora után nem kellett senkit sem kétszer kérni, hogy aludjon el. De mivel 21 éves kor alatt itt nem igazán jutsz legálisan alkoholhoz, segédeszközt is adnak az igazolvány dekódolásához... Ez egy kis pillanatkép a helyről, ahol vacsiztunk. Nehogy túl sokat kelljen az ellenőrző személynek számolnia.

A reggeli szüttyögés után megnéztük a városkát napfényben.

Roswellben tényleg mindent az ufók köré építettek ki, International UFO Museum, ufós lámpa az utcán, és persze az ajándékboltok. Itt is igaz, hogy mindent el tudnak adni Amerikában, de amit a múzeumban néhány kiállítási tárgyként kipakoltak, annál már én is meglepődtem. Képzeljetek el egy fényképet, ami egy idős nénit ábrázol, a képaláírás pedig: Gipsz Jakabné, aki az idegen eredetű izét megtaláló kisfiú apukájának megengedte, hogy telefonáljon a házából. Mert ugye akkor még nem mindenhol volt telefon.

És az összes leírás, amit odaraktak az állítólagos dokumentumok mellé, valahogy a végén mindig ez a mondat hangzott el, döntse el Ön, hogy mi az igazság. De ugye mindig más megfogalmazásban. Persze előtte, rengeteg soron keresztül magyarázta, hogy mik az eltérések és szerintük milyen összeesküvés-elmélet kerül mögéje. Zseniális, komolyan. 

Ki honnan érkezett megtekinteni a "bizonyítékokat" - volt magyar szög is... és én is feltűztem a magamét...

Nincs átjárás, aki ezt megszegi, lelövik, a túlélőket lelövik még egyszer... kedves... :)

A főutca gyakorlatilag tartalmazza az összes látnivalót, ezért a múzeum után sokat nem is időztünk, már így is olyan két óra felé volt.

Következő megálló Carlsbad Caverns, ami délre fekszik Roswelltől, oda is egy jó másfél-két óra kellett, mire elautókáztunk. A város nevezetessége a városon kívül fekszik, mily meglepő egy nemzeti parkban. Ugyanis itt egy hatalmas cseppkőbarlangot rejt a föld, amit természetesen meg lehetett nézni. Szóval kellett zárt cipővel és meleg ruhával is készülni, mert ugye ott lent nem igazán repkednek a magas pluszok. Főleg, hogy ha több mint két órát mászkálsz a járdázott barlangban, ahol ilyen és ehhez hasonló képződményeket lehetett megcsodálni.

És az este fénypontja a denevérrepülés volt. Erről nem lesz kép, mert a ranger-ek informáltak, hogy mivel a denevérek érzékenyek az elektronikai cuccok által generált jelekre, ezért legyen olyan drága mindenki kapcsolja ki a telefonját, ne csak halkítsa le, hanem tényleg kapcsolja ki. 

Amíg az egyik ranger éppen beszélt az itt élő denevérek jellegzetességeiről, addig a másik az amfiteátrum tetején pásztázza a népet és kiszúrja, hogy ki az, akinek nem sikerült kikapcsolnia az elektronikai kütyüjét. Az amfiteátrum aljánál kell elképzelni a barlang bejáratát, ahonnan kirepülnek a kis fekete szárnyas állatkák. 

Hogyisne lett volna olyan kis távol-keleti, aki nem értette a kikapcsolásra vonatkozó instrukciót, erre fogta magát G.I. Jane és kicsit hangosabban szólt neki, megdorgálva, hogy tegye már el kikapcsolt állapotban azt az izét.

És akkor megkezdődött a mesés várakozás, mert amíg vártuk, hogy kidugják az orrukat a félsötétbe, addig a másik ranger viccesen regélt tovább a pici batman-ekről. Mekkorák, mennyi van belőlük, miket esznek ésatöbbi… Ne kérdezzetek részleteket, már nem nagyon rémlik, soha nem voltam az a nagy természetbarát, aki ilyeneket megjegyez. Inkább ötvenféle évszám, történelmi eseményekkel…

Miután kirepültek a barlangból mi is hazafelé vettük az irányt, mert egy jó két és fél órás út várt még ránk a sötétben El Paso-ig, amit megosztva vezettünk le. Egy cserére álltunk meg az út mentén, amelyik hely körülbelül így nézett ki. 

Akkor a sivító szélben, a sötétben, hogy csak egy nagy lámpa világított és a szél mozgatta a pici harangokat, meg a földön még egy régi szekér is volt a lámpaoszlop mellett, na akkor ugrott be, hogy ez egy tipikus horrorfilmbe illő jelenet. Ilyenkor szokott a viskó mögül előkerülni Hasfelmetsző Jack, hogy öldököljön. Csak annyit maradtunk ott, amíg Federica elszívta a cigarettáját...

A körtúra a térképen erre a hétvégére így nézett ki...

Plusz még egy korábbi kiruccanás alkalmával láttuk az alábbi táblát, megpróbáltuk, de tényleg, hogy egyszer ott eszünk egy igazi német...

Dönert, de a fogyasztó megtévesztésnek tökéletes esete állt fenn, ugyanis a tábla szerint nyitva kellett volna lenniük... hát nem voltak... Pedig megnéztem volna a német dönert az Egyesült Államokban...