Mert kirándulni jó… - part 4 – Big Bend

Nem összetévesztendő a Big Ben-nel, ami Londonban van, ennek d is van a végén, ami teljesen más megvilágításba helyezi az egészet. Ez egy nemzeti park dél Texasban, úgy 6 órányi autókázásra El Paso-tól. Ha belegondolok, hogy 6 óra alatt otthon majdnem átszeled keresztben Magyarországot, akkor szörnyülködnöm kellene, de itt már hozzászoktam.

A logisztikus lelkem nem hagyhatta kép nélkül a csak Amerikában használatos két vagon egymáson szállítást

Szóval ez is egy kétnapos túra volt ott alvással. A másik kétnapos túrával ellentétben itt egy kicsit hazardíroztunk, mert nem foglaltunk előre szállást. Amolyan first come first served alapon, ergo aki előbb jön, annak lesz jobb helye.

Ez a poszt inkább a képekről fog szólni, mint a sziporkázó szövegelésről, mert megint csak szép helyen jártunk J Az első nap a túrázásé volt… de csak olyan lájtosan, nem kell semmit sem túlzásba vinni. Úgy gondoltuk, hogy elmegyünk a Hot Springs-hez, vagyis ilyen bugyogó forrásokhoz, amikhez egy szép kis túraútvonal vezet, és akkor letudtuk az aznapi sportot.

Sajnos a források éppen sáros állapotban voltak, és mivel már nem láttuk az ösvényt, inkább úgy gondoltuk, hogy még addig fordulunk vissza, amíg tudjuk, hogy merre van a vissza.

Utána elkocsikáztunk a parkon belüli amerikai-mexikói határra, ahol egy kövön mexikói gyerekek által készített dísztárgyak álltak amolyan becsületkassza rendszerben a nagyérdeműnek.

Esti levezetésnek naplementét néztünk az ablakból... és lehet, hogy röhögtök, de ezt tényleg így hívják :)

Azután jött a vasárnap, amikor is még korábban Martin vetette fel, hogy neki lenne kedve elmenni egy vízi túrára a Rio Grande-n, amit érdekes módon a mexikóiak Rio Bravos-nak hívnak. És mivel éppen nekünk sem volt jobb dolgunk, hát becsatlakoztunk. Reggel fél 8-kor volt a találkozó egy kis bódé előtt, ahonnan kocsival vittek minket és egy másik 4-es csapatot oda, ahonnan majd lecsorogtunk a folyón. A másik 4-es csapat mellesleg 4 katonából állt, akik az El Paso melletti Fort Bliss-ben állomásoznak és éppen kedvük szottyant a szabad hétvégéjüket Big Bend-ben eltölteni.

Megérkezvén kaptunk vízhatlan csomagot is, amibe jól belebugyoláltuk az összes fontos dolgot, aminek nem kellene vizesnek lennie, én úgy döntöttem, hogy a fényképező nem tartozik ezek közé, és milyen jól döntöttem J eredményeket hamar láthatjátok. De ilyen, hogy sapka, kabát, na azok egyszerre mentek a zsákba. Még reggel gondoltam azt, hogy jobb lesz az mindenkinek, hogy ha a bakancsomat veszem fel, mert az mégiscsak jobban bírja a strapát, mint a kis kék Tisza cipőm. Megint csak azt kell mondanom, hogy jó döntést hoztam. Mert már a bemenetelkor bokáig – na jó, azért addig nem – álltunk a sárban, mert a csónak mégiscsak a vízre kell, hogy kerüljön, mielőtt mi belekerülünk.

És aztán olyan fél 9 magasságában megindult a két csipet csapat. A mi csónakunk felelőse John volt, olyan alsó hangon 50-es pasas, aki mindennel foglalkozik a túravezetésen át, egészen a ház körüli javítási munkálatokig. Látszik rajta, hogy sokat van kint a szabadban és élvezi is, amit csinál. Például telefonja nincs, csak egy olyan speckó szatellitkütyü, amivel naponta felhívja a szervezőirodát, hogy fog-e másnap túrát vezetni, vagy nem. Plusz a fickó nem kispályás, megjárta New York államot, aztán élt Californiában, ahol leégett a háza, majd miután azt kiheverte, úgy döntött, nem fog még egy házat venni ott, ahol ekkora az erdőtűzveszély, ezért inkább vett egy farmot Dél-Texasban és azóta sem bánta meg ezt a döntését.

Na ez vajon hogyan jutott idáig?

És akkor kezdetét vette a túra, fő irányelv az volt, hogy amikor John-on rajta van a mentőmellény, akkor nincs apelláta, mindenki felveszi a szép narancssárga illetve kék színben pompázó kiegészítőt, ha ő sem hordja, akkor nekünk sem muszáj. Aztán neki a folyónak, ami hogyismondjam elég, változatos képet mutatott már a sebességet tekintve, volt lassú csordogálás, amikor rá kellett segíteni az evezővel, de volt olyan is, ahol inkább lassítani kellett, nehogy beleboruljunk a vízbe.

De az idő nagy részében csak mentünk, éveztük a csendet, meg a napsütést – mert a napszemüveget sem hagytam otthon – meg környezeti zajokat, mint mondjuk a vízcsobogás vagy a madárcsicsergés. Az út elején John még fel is ajánlotta, hogy ha kedvünk van, akkor egy kevésbé rázós szakaszon nyugodtan vegyük át a kormányt, hát egy kevésbé rázós szakaszon én ezen felbátorodva kinyitottam a nagy számat és megkérdeztem, hogy akkor áll-e még az ajánlat. Persze, hogy állt. John a végén meg is köszönte azt a körülbelül félórányi szünetet, amit adtunk neki, mert utánam megindult a csónak, és mind a hárman szépen sorban az evezőnél kötöttek ki J

Természetesen volt ebéd is, mert ugye evés nélkül nincsen energia, ami hajt minket egész nap, főleg, hogy este még egy jóféle hazavezetés is várt ránk. Nem kispályásan oldották meg, volt széthajtogatható kerti asztal, amire szépen kirakták a cuccot, ízlésesen tálalva. Szendvics volt persze, de te rakhattad össze, hogy milyet szeretnék, jalapeno-val, felvágottal, volt vörös és fehér hús is, zöldség, desszertnek gyümölcs, meg keksz, és csoki is. Ja és a kettő ötvözete a csokis keksz.

Volt persze olyan időszak is, amikor nem igazán volt miről beszélgetni, ekkor John elővette a jóféle gondolkodós játékait, amit nemes egyszerűséggel csak puzzle-nak nevez. Én azért először utánakérdeztem, hogy mire is gondol, mert nem hinném, hogy a folyó kellős közepén vesz elő egy doboznyi Ravensburgert, hogy akkor rakjuk ki a Sydney-i Operaházat. Nem, gondolkodós játékokat vetett fel, ami mindenféle korban le tudja kötni az embert és el kell mondjam, az egyik nagyon megmaradt. Ha van 6 fogpiszkálód, hogyan csinálsz belőle három egyenlő oldalú háromszöget. És itt tényleg volt nála az ebédcsomagban fogpiszkáló, szóval lehetett kísérletezni. Amikor mutattam neki vagy 2 módot, hogy hogyan lehet ez megcsinálni, és még mindig az volt a reakció, hogy akkor van egy harmadik is, akkor megkaptam azt, hogy szívesen vette volna, ha én vagyok a tanulótársa a suliban, mert tutira jó jegyeket kaptam anno.

Aztán ha már itt voltunk, akkor én is mondtam neki kettőt, amire közölte, hogy ezeket akkor lopná a tarsolyába. Mondom egész nyugodtan. Az egyik a Simon mondja-féle játékból való, Die Hard 3, azt hittem, hogy ezt tutira ismeri, hát mint kiderült, nem. Szóval van egy 3 gallonos, meg egy 5 gallonos üveged, csinálj belőle 4 gallont úgy, hogy korlátlan mennyiségű vized van, akárhányszor kiöntheted, de pontosan 4 gallon kell, hogy legyen a végén, mert különben robban a bomba. A végén megköszönte, hogy gallonnal mondtam, nem pedig literrel J A másik pedig egy nagyon, de nagyon gagyi volt, mi az, ha feldobod zöld, leesik piros, ez nálunk otthon annyira szakállas, hogy nagyon. De itt neki nagyon tetszett, mondta, hogy a gyerekek nagyon fognak neki örülni. Mondtam, áldásom rá, nyugodtan használja őket J

Aztán eljött az az időszak is a nap folyamán, amikor vizesek lettünk, esetemben ez relatíve korán esett meg, mert az első komolyabb hullámzásnál jól fenékbe csapott a víz. Ez van, de a lényeg, hogy miért csak most mesélem ezt az, hogy a másik csapat bizony jóval szabadabban vette ezt a vízbe ugrálósdit, annyira, hogy az első megálló után a vízbe lökték egymást. Miután pedig elindultunk, volt olyan szakasz, amikor csak a csajszi volt az evezőknél, a négy delikvens körbevette a a csónakot és szépen csorogtak a folyón lefelé, követve minket.

Igazán hűsítő volt :)

Mert csak bele kellett mászni a szép barna folyóba :)

Lényeg a lényeg, tartalmas nap volt,mindig megálltunk, sétáltunk, ebédeltünk, ugye ha kellett a kék vagy piros bokor, akkor olyat kerestünk, és nem volt szükség a kabátra.

Nem szétszóródott chipsdarabok, hanem sárga lepkék

Hazafelé jövet pedig Marfa felé jöttünk, ami kvázi a semmi közepe, és érdekes módon ott a semmi közepén akad egy Prada bolt...

P.S.: erről ennyit, hogy nem fogok sokat szövegelni.