Nagy utazás

Kezdődjön hát a kaland... 

Nem véletlenül kapta ezt a címet a bejegyzés, lévén ez a dallam cseng a fülemben, amíg írom. (akik ismernek, azok még azt is tudják, hogy akár hangosan is kísérem az eredeti előadót :))

A dallal ellentétben itt nem átvitt, hanem szó szerinti értelemben kell ezt venni, mert két apró átszállással meg is érkeztem a helyszínre. De mindent csak sorjában. 

Egy napsütéses pesti péntek reggel készen vannak a bőröndök - az egyik a gyönyörű szép sötétlila darab, amibe első látásra sikerült beleszeretni... -, utolsó csekkolás, megvan-e az útlevél, bankkártya, repjegy, mert minden más pótolható elven és neki kocsival a reptéri útnak. Időben kiértünk, Air France járat megfelelő pultjainál a szép hosszú sor már evidens, pedig tényleg tök korán ott voltunk. Mivel 2 bőrönddel sikerült utaznom, a másodikért pedig felárat kell leperkálni, amíg én ezt megtettem, Zoli volt olyan drága és beállt a sorba. Éppen ott lennénk, hogy ledobjuk a csomagot, mikor közli velünk az ott tébláboló a gépi becsekkolást elősegítő szőke személyzet, hogy akkor ez nem a maguk csomagja? Mondjuk, hogy nem. Ugye most csak viccelünk vele? Mert ha nem lehet senkihez se passzintani, akkor minden leáll, jön a szekuriti és rendőrség, bombariadó és a többi, kedves kollégáimnak ez utóbbit nem kell magyarázni, sikeresen tapasztaltuk az elmúlt pár hétben, két szóval tudnám leírni: nem vicces.

És végszóra fogja magát egy laza 50-es úriember odajön, elnézést kér és magáévá teszi a bőröndöt, a csajon látni lehetett a megkönnyebbülést, ahogy az arcát borító festékréteg alatt kisimultak a ráncai. Ezután már csak a búcsú maradt hátra, ahogy muszáj volt otthagyni Zolit, mert sajnos őt nem tudtam becsomagolni...

Szóval így kerültem a vámmentes övezetbe, ahol ugye minden földi jóval és tökéletes elhelyezésükkel próbálják vásárlásra csábítani a gyanútlan turistát. Megjegyzem elég gyakran sikerül is nekik. Ez most a tisztelet a kivételnek volt, csak egy muffinra csábultam el, mert azért a tripla csokisat nehéz ott hagyni. A Párizsba tartó gépen pedig már először amikor franciául gagyognak az ember fülébe, na az nem kellemes, de idővel megszokja az ember lánya - főleg az a lánya, aki ki nem állhatja a francia nyelvet. Megérkezvén CDG-re - oké, hogy a Bosch-nál minden 3 betűs rövidítésből áll, de engedtessék meg, hogy ennek kiírjam a hosszú nevét is: Charles De Gaulle - kiejtve, mert szerintem viccesebb: sarldögóll nemzetközi reptér - a következő kép fogad. Fehér Annamária, ezt neked ajánlom. :)

Hasonló szépen színekben pompázó macaron-okkal lásd el a nagyérdeműt, mert értesz hozzá :)

Az Atlantába induló gépre történő várakozás sem telt eredménytelenül, kultúrsokk, na az ért. Mert CDG-n igenis nem kispályáznak a gépére váró turistával, hanem igenis törődnek a következő generáció érdembeli fejlődésével, hogy a lehető legjobb nevelést kapják. (kép alant)

Csak egy kicsit voltam pikírt :)

A második etap már kicsit izmosra sikeredett, olyan 9 órás szösszenet után érkeztem meg Atlantába. Meg kell jegyezni, hogy a beszállás sem ment éppen zökkenőmentesen, potom 1 órát késtünk azért, mert kvázi egyesével engedték be az embereket a gépre, adták oda az USA vámpapírt, ahol bevallod, hogy nem viszel drogot és egyéb egészségre káros anyagot be az országba. Külön élmény volt látni, hogy az előttem álló orosz kiscsaj annyira nem tud angolul, hogy semennyire, a steward jól meg is próbálta ezért kikérdezni, hogy akkor mégis hogyan tetszik magácska akarni bemenni az Egyesült Államokba? Végül csak felengedték a gépre, de azért nem volt nyugodt az elvtárs. 

Atlanta: jó meleg, magas páratartalom és a taft még mindig tart... és a hely, ahol ugye a vámvizsgálatot nem lehet megúszni, kénytelen voltam arra a két percre, amíg átmegyek a zöld folyosón, megtalálni a két gyerekemet - bőrönd - és ártatlan képpel - mert mellesleg tényleg nem volt rejtegetnivalóm - átsasszézni a következő és egyben utolsó etap előtti helyszínre. Akkor már nem volt őszinte a mosolyom, azt hiszem ezt őszintén mondhatom. Nem aludtam akkor már vagy 10-eniksz órája, ahol iksz nagyobb, mint 8, és ha nem vagyok kialudva, nyűgös tudok lenni, nem kicsit. 

Végül csak felkerülök az El Paso-ba tartó gépre, ahol egy harmadik típusú repülőn volt alkalmam kicsit átszelni az amerikai kontinenst. Itt a mellettem ülő hölgy kérdezte meg, hogy milyen nyelven van a könyvem. Igen, mert próbáltam olvasni, meg aludni, meg belülről nézni a szemhéjamat, de csak nem sikerült olyan elfoglaltságot találni, ami 5 percnél tovább bírja. Szóval nagyon hosszú volt az az utolsó etapnyi 2 és fél óra, na. De végül csak leszálltunk... Itt ért még egy kultúrsokk... Delta-val utaztam, amit egy amerikai lókoszt airline-nak lehetne leírni, tehát ha valami szeretnél extra a kis pereced mellé, ami mondjuk kicsit ütősebb, pl. csoki, azért ugye keményen perkálni kell, de ez már ugye AMERIKA, a hitelkártyák hazája, ezért már van olyan, hogy egy okoskatelefonra rábiggysztenek egy kb. 3X5 cm-es fekete bigyót, ami mily véletlen pont kártyalehúzóként funkcionál, a néni - mert tényleg néni korban volt, értsd 50 felett - meg kattint kettőt és már hopp, meg is van terhelve a kártya. Ilyenkor érzem azt, hogy le vagyok maradva az én kis nyomógombos telefonommal. Ami itt látszik igazán, mert ahogy leszálltam, derült ki, hogy egyik se működik :). Olyan de javu-m lett hirtelen, mert svédéknél is ugyanez volt a helyzet :) Itt azzal a különbséggel, hogy csak hálózatot nem talál, de azért még be lehet kapcsolni őket.

Mára ennyi lennék.

A folytatásban: Endi megérkezik telefon nélkül, lakáshoz ér, kocsit szerez és nem is ő lenne, ha nem tévedne el :)