A közlekedésről…

Na most jön az eltévedős rész J

Amikor az amerikai filmekben mutatják a tök üres utakat, és amolyan westernesen fújja a szél a homokot és egyéb dolgokat, na az nem csak a film kedvéért van. Városon belül, sőt megkockáztatom, ha olyan utcában laksz, utcán belül sem tudsz semmit sem csinálni, ha nincsen egy kocsid az USA-ban. Ugyanis akkorák a távolságok, hogy nem mondhatod, hogy felpattansz a biciklire és ott vagy, az akkor egy jó pár órás túra lenne… Mondjuk Hatvanban volt már rá példa, hogy a logisztikai osztályvezető reggel azt a potom 60 kilométert biciklivel abszolválta, mert miért ne?

Itt szerintem még Herr Helmecke is kétszer meggondolná a dolgot, hacsak nem akar kiszáradástól az út szélén ott ragadni a semmi közepén.

De mivel a Bosch törődik az alkalmazottaival, ezért sikeresen értesítettek, hogy én is kapok a hátsó felem alá egy kocsit arra az időtartamra, amíg kint leszek. Tiszta haszon a fentiek tekintetében, viszont apró hátrány, hogy egy ideje már nincsen vezetői rutinom, mert akármennyire is szidjuk a BKV-t, azért még mindenhova elvitt. Ezért nem is voltam rákényszerítve. De itt ugye ezt nem lehet megjátszani.

Megérkezésem utáni első napon ezért elmentem és beszereztem a megadott címek alapján a kocsimat. Bár ilyen egyszerű lett volna, ahogy leírtam, de az nem én lennék J.

Ez egy napfényes – El Paso-ban milyen más ;) – szombat reggel volt, ugyanis a gépem olyan későn szállt le, hogy már pénteken esélytelen lett volna átvenni a kocsit, mert a Hertz nem volt nyitva. Ezért aztán nagy mellénnyel mentem a Clubhouse irányába, gondolom ott tuti találok egy embert, aki lesz olyan drága és hív nekem egy taxit, mert ugye Endike egyik telefonja sem működik az Egyesült Államokban. Olyan 9 óra magasságában volt ez, hát pechemre, nem pont 10-kor nyit? Na, hát azt nem volt kedvem kivárni, mert az idő pénz én meg kíváncsi voltam a „kicsi” kocsimra. Ezért odamegyek a parkolóban egy szimpatikus úriemberhez, jelzem az egyetlenhez jelen lévőhöz, aki ugye mit ad isten, ájfónnal szaladgál a hóna alatt. Udvariasan megkértem, hogy legyen olyan kedves és hívjon egy taxit. Mondta, hogy de hát ő nem tud egyetlen taxi telefonszámot sem. Itt akkor Endike nagy levegőt vesz és felteszi a következő kérdést: van google a telefonján és ha igen tudna egy taxi társaságot keríteni? És érdekes módon sikerült, éljen J Azért ott elszámoltam legalább 10-ig…

Megköszöntem a segítségét és körülbelül 10 perc múlva meg is érkezett a sárga taxi, aminek a sofőrjét Milad-nak hívták. Ez azért lényeges, mert tök jó fej volt, bemutatkoztunk egymásnak, a pasas olyan 32 éve él az Államokban, arab származású, a gyerekei is itt születtek, elvált ésatöbbi ésatöbbi, ja és a lényeget kihagytam, odáig meg vissza van Whitney Houston-ért. Az alatt a 20 perces út alatt ezt mind megtudtam róla – természetesen hosszabb kivitelezésben, és csak annyit csináltam, hogy figyeltem rá. Háttérzenének pedig ez ment:

                               

 Az elején egyébként az orra alá dugtam a papírt, hogy ide szeretnék menni átvenni a kocsimat. Aham, de hogy minek menjünk a város másik végére, ha Hertz közelebb is van. Mondom, mert céges kocsi és a cég intézte a bérlést, ott kell átvennem a kocsit. Jaaaa, így már érti. Olyan full service-t kaptam, hogy csak na. Segített nekem átvenni a kocsit, elmagyarázta hogyan kell automatát vezetni, mert ugye azt eddig még nem sikerült. Mondta is, hogy ő meg normális kocsit nem vezetett soha. A Hertz-nél is nagyon vásárló orientált volt Alfredo, aki a következő gyönyörűséget adta nekem ideiglenesen J. 

Igen, ez egy ezüst Nissan Versa, jó állapotban, és kimondottam ki volt hangsúlyozva, hogy rendkívül good on gas, ami nem angolos elvtársak kedvéért, nem fogyaszt sokat. A másik kép pedig, akik mellett állok parkolóhelyileg. Ez később igen lényeges szempont lesz az események tekintetében. Ebben a drágában ugyanis nem volt navigáció, ami azért necces, mert ad 1 a cég olyat rendelt nekem, ad 2 meg hát elég rendesen el tud tévedni az ember lánya mindenfajta segédeszköz nélkül. Ami ugye mit ad isten, nekem sikerült is. Mondta, nem gond, keres egy olyat, amiben van navi is. Csak azt most nem tudja odaadni, hétfőn vissza kellene jönni, mondom, semmi gond, megoldom végül is csak haza kell jutni innen. Na de nem tök egyedül, mert a taxisofőr elvtárs ott volt és felajánlotta, hogy vezet előttem, én meg követhetem, így egyszerűen visszatalálok a lakáshoz. Adtam neki jócskán borravalót, megérdemelte.Picit gyakoroltam a parkolóban, aztán neki az Interstate 10-esnek, ami átszeli nem csak El Paso-t, hanem a nevéből adódóan több államot is és elég rendesen lehet rajta haladni. Aham, de ugye amilyen az ember szerencséje, pont akkor volt rajta nem kis torlódás valamilyen baleset miatt, Milad megy előttem a sárga kocsijával, én próbálom követni, de az egyik lejáratnál olyan hirtelen ment ée, hogy nem sikerült utánamennem. Illetve sikerült volna, csak akkor belemegyek gy batár nagy GMC kamionba, pl. egy ilyenbe:

és nem láttok többet.

Szóval ahogy szoktam, I went the hard way, a nehezebb úton sikerült elindulni, maradtam a kicsit torlódós I10-esen, cserébe nem volt Ariadné fonalam, ami kivezetett volna a labirintusból. Még mindig az a periódus van, hogy nincs telefonom, ami működne. Hát Endike mit csinál, megáll az első olyan helyen, ahol lehet vásárolni, hogy átgondolja a dolgot. Ami mi lehetne más, mint egy Walmart? Amúgy sem volt semmi a lakásban, egész nap mégsem lehet a még otthonról hozott aszalt áfonyán aszalódni, kell valami emberi kaja, tehát bevásároltam. Nagy részt valami péksüti, joghurt, müzli, tej, tojás és ilyen alapdolgok, amik még az én konyhámból sem hiányozhatnak, bár ismertek annyira, hogy tudjuk, nem fogom sokat használni a konyhát, akármennyire felszerelt is legyen. Mert egyébként felszerelt, mosogatógép, nagy hűtő, mikró és minden amit szeretne egy főzni kívánó ember, de én nem tartozom ezek közé... De visszatérve az eredeti történethez, aznap vagy egy órát kavarogtam a déli napsütésben, útközben egy mekiben és egy wendy's-ben álltam meg útbaigazításért. Az utóbbi is egy gyorsétterem, de máshol még az USA-n kívül nem találkoztam vele. Az elsőben meg is kérdeztek, hogy don't you have your smartphone? - nincs-e nálam az okoskatelefonom?. Erre annyit mondanék, hogy no comment. 

Említettem, hogy navigáció, lényeges szempont lett volna, ezért fogom magam hétfő délután is visszamegyek. Nagyon vicces lehetek kívülről, ahogy konzervatívan papírra ki van írva, hogy melyik kijáratnál kell lemenni, min kell merre fordulni, hányas házszám. Akkor is megfogalmazódott bennem, hogy nem is nagyon haszontalanok ezek az okostelefonok...

De lényeg a lényeg, visszamegyek hétfő délután, ahogy meg van beszélve, fél 5-re, erre közli, hogy hát a kocsit elvitték olajcserére, mert tudta, hogy sokáig lesz nálam, ezért inkább biztosra akart menni. Nincs itt, nem tudnák máskor visszamenni? Ekkor megint megállapodtunk a szerda reggelben, amikor is már munka előtt odaértem, én voltam az első a sorban, mert bizony sor volt. Alfredo nem ért oda időben, és közölte, hogy még soha nem vártak rá ennyien... Egyszer mindent el kell kezdeni. Nekem mondta, hogy pár perc és előrehozza a kocsit, mert hátul van, ez az egyetlen modellje, amiben van navi... 

Ez a tündérke egy 1967-es Chevy Impala...

És most hallom az állak koppanását... de ez volt a beetetés része. Már a Supernatural óta akartam vezetni egy Chevy Impala-t, igaz ott ez a fenti gyönyörűség fut fekete színben. Én ennek a 2014-es Limited Edition fajtáját kaptam meg. Ami tényleg így nézett ki, tehát ha nem vesszük olyan szigorúan, akkor, ez az álom teljesült :) 

Egyébként ezt is jó volt vezetni, jobban gyorsult, mint a Versa, mert kb. kétszer akkora motor van benne, mint a Nissan-ban, viszont ennek megfelelően nem keveset eszik, és mivel itt elég rendesen hozzá vagyok láncolva a kocsihoz, amibe szerény személyem veszi a benzint, ezért úgy döntöttem, navi ide, vagy oda, amit ráadásul nem is lehet kikapcsolni, vagyis nem igazán próbáltam, köszönjük szépen, de nem. Még aznap megléptem azt, hogy vissza Alfredo-hoz és irány a régi kocsi :). Ez azért is volt szerencsés, mert mikor elhoztam a másikat, a papírmunkát egy rendszerbeli blokkolás miatt nem tudtuk megcsinálni, ergo a régi nissan-os szerződéssel volt nálam egy chevy. Amúgy is vissza kellett volna mennem, ha másért nem, ezt elintézni. Így megspóroltam a papírmunkát... Ja és azzal a pici távolsággal is mehettem tankolni, mert tele tankkal illik visszavinni a bérelt autót, ergo már akkor látszott, hogy ez a kocsi bizony nem lesz gazdaságos, magyarul a gatyámat rákölthetem a benzinre, akármennyire is átszámolva kb. 1,12 USD per liter a jelenlegi ár.

Pár életkép a volán mögül:

Összességében azt mondanám hely az van, nem kell félni, hogy neked jönnek, mert elfér mindenki a nagy kamionoktól a pick-upokon át a kisméretű sportkocsiig. Jól ki van táblázva a város, irányokkal együtt, plusz ha előtte rendesen kinéztem, hogy hova megyek, még mindig odataláltam. Ha meg nem, akkor parkolás és kérdezés :) Érdekesség, hogy itt a közlekedési lámpák a kereszteződésben a másik oldalon találhatók, hogy ne kelljen lesegetni, hogy zöld van-e már. Pirosról egyszerre zöldre vált, nem rak bele egy köztes narancssárgát, ja és amik fönt vannak, na azok vízszintesek. Ha kihagytál egy kijáratot, egy mérfölddel később is le tudsz menni. Mondjuk itt már hallottam mást is, hogy ez csak El Paso-ban van ilyen jól megcsinálva. És a legjobb, ha piros van, de szeretnél jobbra fordulni és nem jön semmi, akkor megteheted, és előzni jobbról és balról is lehet, mondjuk egy 2X4 sávos interstate highway-en nem is jön rosszul :)

És a bónusz, amikor munkába mész az amerikai oldalon, mert ki vagy tiltva Mexikóból, mert még nem biztos, hogy feltöltötték az adataidat a rendszerbe és egy ilyen áll a parkolóban, akkor az melengeti a szívedet :)

Egy Marlboro piros 1966-os Ford Mustang

És a bónusz utáni bónusz, amikor kiderül, hogy az egyik olyan munkatársadé a kocsi, akit aznap ismersz meg és nagy társasággal együtt mentek ebédelni és utas vagy a kocsiban, na az a megfizethetetlen kategória :)(minden másra ott a Mastercard... vagy esetemben az American Express)

Federica-val a hátsó ülésen éljük az amerikai álmot

A beszállás

És ebben még hagyományos váltó van, megnéztem 4-esig megy. Egyébként balra a tulaj, Minas.

Jobbra pedig az itteni Hável Robi, aki Alex fedőnéven fut... mintha ikrek lennének.

A lakás...

Azt hiszem, ideje lesz tematikusan berendezni ezt a kis blogot, különben el fogok veszni a részletekben és nem lesz benne semmilyen szisztéma. Megérkezésem után - meg miután felocsúdtam a meglepetéstől, hogy mennyire nem működik egyik telefonom sem - megtaláltam Renit, aki volt olyan kedves és kijött elém a reptérre. Plusz utána még haza is fuvarozott. Lévén az ő lakása és az enyém csak 5 percre van egymástól. Oké ez amolyan amerikai 5 perc, ergo kocsival, ami magyar lépésekben számolva biciklivel legalább 20 perc lenne nagymamatempóban. 

A lényeg az, hogy meglett a lakás, ahol az elkövetkező 6 hónapot fogom tengetni. Azt kell mondjam, nem kicsit tettek ki magukért. Képes körbevezetés következik. :)

A hangulat, tényleg tiszta toszkán

A konyha, amibe már belaktam magam...

Nappali, az egyik tévével, a kanapé kimondottan kényelmes

American style étkező rész, nem én terítettem meg, így fogadtak.

A szintén már belakott ágy, nem kicsi...

És a gardrób, amit még Carrie Bradshaw is megirigyelne...

Végül, de nem utolsó sorban, a fürdő...

És a végére hagytam a legjobbat, a személyes kedvencemet, amit otthon is be kellene vezetni.

A medence amenity-ként jár a lakáshoz, fúj...

És a bizonyíték, hogy nem a gugliról sikerült beszerezni a képet :)

A képekből is látszik, hogy nem kicsi a létesítmény, és ezt 1 emberre adják 1 szoba 1 fürdő hirdetéssel. Nem hiába akkora az ökológiai lábnyomuk az amerikai elvtársaknak. Hosszú távra nem kellene, az a sok padlószőnyeg, nem lehetne normálisan tisztán tartani. Pláne tekintve a tényt, mennyire imádok takarítani. 

De a színekből is látszik, hogy szépen a világos színek dominálnak, ami még optikailag is nagyítja az amúgy sem kis teret. 

Maga a hely egyébként El Paso nyugati részén, a sok apartmankomplexum egyikében helyezkedik el. Fantázianeve Tuscany at Mesa Hills, és tényleg tiszta toszkán hangulat uralkodik a színekből kiindulva. Ehhez még jön a roppant kellemes időjárás és máris egész nap el tudsz heverészni a medence mellett, ha semmittevős periódusod van. Még ilyenem nem volt, de eddig minden nap elnéztem a medencéhez :) Ha már itt van, ne menjen veszendőbe.

Magát a bejutást egyébként rendkívül szofisztikáltan oldották meg. Kaptam egy pdf-ben egy jó hosszú szerelmes levelet, hogy mit hogyan kell csinálni, mik a kódok ésatöbbi. Amikor Renivel jöttünk péntek este csak a kapukódot nem sikerült ezen megtalálni - pedig rajta volt, tudom, ne is mondjatok semmit... - minden más megvolt. De ugye ilyenkor mit csinálnak a magyar nép lányai, visszatolatnak, és előre engedik a mögöttük álló nem Herbie-t - értsd nem kicsi kocsit :). Na és ezután jött a bejutás a lakásba. Ilyenkor ugyanis már nincsen recepció - mert normál üzemidőben az is van - hanem szerelnek egy kis lakatot a bejárati ajtónak a kilincsére, amihez te megkapod a kódszámot és addig tekergeted a megfelelő pozícióba míg szezám tárulj, ott van a kulcsod, bent a konyhapulton meg vár az egész kulcscsomó a medencetérhez tartozó kulccsal, és feltételezem a mailbox-hoz tartozó kulccsal együtt, mert azok szoktak ilyen picik lenni. Ebből természetesen az elsőhöz már most erős kötődés alakult ki :)

Lepakolva a bőröndöket Renivel még arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy welcome sör mindenképpen dukál, ezért elrobogtunk hozzá és elfogyasztottuk a nedűt. Utána kaptam egy hazafuvart és konkrétan bezuhantam az ágyba, mert már nagyon a végét jártam.

Nagy utazás

Kezdődjön hát a kaland... 

Nem véletlenül kapta ezt a címet a bejegyzés, lévén ez a dallam cseng a fülemben, amíg írom. (akik ismernek, azok még azt is tudják, hogy akár hangosan is kísérem az eredeti előadót :))

A dallal ellentétben itt nem átvitt, hanem szó szerinti értelemben kell ezt venni, mert két apró átszállással meg is érkeztem a helyszínre. De mindent csak sorjában. 

Egy napsütéses pesti péntek reggel készen vannak a bőröndök - az egyik a gyönyörű szép sötétlila darab, amibe első látásra sikerült beleszeretni... -, utolsó csekkolás, megvan-e az útlevél, bankkártya, repjegy, mert minden más pótolható elven és neki kocsival a reptéri útnak. Időben kiértünk, Air France járat megfelelő pultjainál a szép hosszú sor már evidens, pedig tényleg tök korán ott voltunk. Mivel 2 bőrönddel sikerült utaznom, a másodikért pedig felárat kell leperkálni, amíg én ezt megtettem, Zoli volt olyan drága és beállt a sorba. Éppen ott lennénk, hogy ledobjuk a csomagot, mikor közli velünk az ott tébláboló a gépi becsekkolást elősegítő szőke személyzet, hogy akkor ez nem a maguk csomagja? Mondjuk, hogy nem. Ugye most csak viccelünk vele? Mert ha nem lehet senkihez se passzintani, akkor minden leáll, jön a szekuriti és rendőrség, bombariadó és a többi, kedves kollégáimnak ez utóbbit nem kell magyarázni, sikeresen tapasztaltuk az elmúlt pár hétben, két szóval tudnám leírni: nem vicces.

És végszóra fogja magát egy laza 50-es úriember odajön, elnézést kér és magáévá teszi a bőröndöt, a csajon látni lehetett a megkönnyebbülést, ahogy az arcát borító festékréteg alatt kisimultak a ráncai. Ezután már csak a búcsú maradt hátra, ahogy muszáj volt otthagyni Zolit, mert sajnos őt nem tudtam becsomagolni...

Szóval így kerültem a vámmentes övezetbe, ahol ugye minden földi jóval és tökéletes elhelyezésükkel próbálják vásárlásra csábítani a gyanútlan turistát. Megjegyzem elég gyakran sikerül is nekik. Ez most a tisztelet a kivételnek volt, csak egy muffinra csábultam el, mert azért a tripla csokisat nehéz ott hagyni. A Párizsba tartó gépen pedig már először amikor franciául gagyognak az ember fülébe, na az nem kellemes, de idővel megszokja az ember lánya - főleg az a lánya, aki ki nem állhatja a francia nyelvet. Megérkezvén CDG-re - oké, hogy a Bosch-nál minden 3 betűs rövidítésből áll, de engedtessék meg, hogy ennek kiírjam a hosszú nevét is: Charles De Gaulle - kiejtve, mert szerintem viccesebb: sarldögóll nemzetközi reptér - a következő kép fogad. Fehér Annamária, ezt neked ajánlom. :)

Hasonló szépen színekben pompázó macaron-okkal lásd el a nagyérdeműt, mert értesz hozzá :)

Az Atlantába induló gépre történő várakozás sem telt eredménytelenül, kultúrsokk, na az ért. Mert CDG-n igenis nem kispályáznak a gépére váró turistával, hanem igenis törődnek a következő generáció érdembeli fejlődésével, hogy a lehető legjobb nevelést kapják. (kép alant)

Csak egy kicsit voltam pikírt :)

A második etap már kicsit izmosra sikeredett, olyan 9 órás szösszenet után érkeztem meg Atlantába. Meg kell jegyezni, hogy a beszállás sem ment éppen zökkenőmentesen, potom 1 órát késtünk azért, mert kvázi egyesével engedték be az embereket a gépre, adták oda az USA vámpapírt, ahol bevallod, hogy nem viszel drogot és egyéb egészségre káros anyagot be az országba. Külön élmény volt látni, hogy az előttem álló orosz kiscsaj annyira nem tud angolul, hogy semennyire, a steward jól meg is próbálta ezért kikérdezni, hogy akkor mégis hogyan tetszik magácska akarni bemenni az Egyesült Államokba? Végül csak felengedték a gépre, de azért nem volt nyugodt az elvtárs. 

Atlanta: jó meleg, magas páratartalom és a taft még mindig tart... és a hely, ahol ugye a vámvizsgálatot nem lehet megúszni, kénytelen voltam arra a két percre, amíg átmegyek a zöld folyosón, megtalálni a két gyerekemet - bőrönd - és ártatlan képpel - mert mellesleg tényleg nem volt rejtegetnivalóm - átsasszézni a következő és egyben utolsó etap előtti helyszínre. Akkor már nem volt őszinte a mosolyom, azt hiszem ezt őszintén mondhatom. Nem aludtam akkor már vagy 10-eniksz órája, ahol iksz nagyobb, mint 8, és ha nem vagyok kialudva, nyűgös tudok lenni, nem kicsit. 

Végül csak felkerülök az El Paso-ba tartó gépre, ahol egy harmadik típusú repülőn volt alkalmam kicsit átszelni az amerikai kontinenst. Itt a mellettem ülő hölgy kérdezte meg, hogy milyen nyelven van a könyvem. Igen, mert próbáltam olvasni, meg aludni, meg belülről nézni a szemhéjamat, de csak nem sikerült olyan elfoglaltságot találni, ami 5 percnél tovább bírja. Szóval nagyon hosszú volt az az utolsó etapnyi 2 és fél óra, na. De végül csak leszálltunk... Itt ért még egy kultúrsokk... Delta-val utaztam, amit egy amerikai lókoszt airline-nak lehetne leírni, tehát ha valami szeretnél extra a kis pereced mellé, ami mondjuk kicsit ütősebb, pl. csoki, azért ugye keményen perkálni kell, de ez már ugye AMERIKA, a hitelkártyák hazája, ezért már van olyan, hogy egy okoskatelefonra rábiggysztenek egy kb. 3X5 cm-es fekete bigyót, ami mily véletlen pont kártyalehúzóként funkcionál, a néni - mert tényleg néni korban volt, értsd 50 felett - meg kattint kettőt és már hopp, meg is van terhelve a kártya. Ilyenkor érzem azt, hogy le vagyok maradva az én kis nyomógombos telefonommal. Ami itt látszik igazán, mert ahogy leszálltam, derült ki, hogy egyik se működik :). Olyan de javu-m lett hirtelen, mert svédéknél is ugyanez volt a helyzet :) Itt azzal a különbséggel, hogy csak hálózatot nem talál, de azért még be lehet kapcsolni őket.

Mára ennyi lennék.

A folytatásban: Endi megérkezik telefon nélkül, lakáshoz ér, kocsit szerez és nem is ő lenne, ha nem tévedne el :)

Réges régen egy messzi messzi...

és itt kellene hogy jöjjön, hogy galaxisban, de az túl snassz lenne...
Szóval ebből a messzi igaz, és a réges régen is részben, hiszem van, akivel egy ideje már nem beszéltem személyesen.

Ez lesz a platform, ahol eme távoli kontinensen zajló kalandjaimat, tévelygéseimet - bizony, elég rendesen el tudok tévedni :) - és élményeimet gyűjtöm össze.

Olvassátok reggeli kávéhoz, ebéd utáni pihenőben, vagy ha olyan unalmas, akkor elalvás előtt... :)

pusszantás

Endi